– Volt pedagógus a családodban?
– Nem, első generációs vagyok.
– Honnan jött az az ötlet, hogy ezt a szép pályát válaszd?
– Amikor Rózsa gimis koromban, a Luther utcán bandukoltam haza, mindig bekukucskáltam az óvoda udvarára, és nagyon tetszett a környezet, ahogy kint játszottak a gyerekek, az óvó nénik kiegyensúlyozottsága. Hamarosan eldöntöttem, hogy a szarvasi óvónőképzőbe felvételiztek. Azon felül én nagyon pozitív élményeket hoztam a gyermekkori óvodámból, a rendőrségi oviból.
– A végzést követően hol helyezkedtél el?
– Épp azon a nyáron épült a belvárosi óvoda, jelentkeztem is, de valami svédcsavar folytán, a kezdés előtt becsengetett hozzánk Nagy Gyula, a kisegítő iskola igazgatója. Valószínű, hogy Gyula bácsi begyűjtötte a frissen végzett pedagógusok elérhetőségét. Majd azt mondta: „ha úgy gondolja, hogy szívesen tanulna még tovább, boldogan alkalmazom napközis nevelőnek”.
– Milyen szakra gondolt?
– A gyógypedagógusra… Az a két év, amit ott töltöttem, megvilágosított, hogy az eredeti szakmámban a helyem. Attól függetlenül az az időszak mély nyomott hagyott az életemben. Talán ott kezdődött az az indíttatás, hogy a szívügyemmé vált a hátrányos helyzetű, halmozottan hátrányos helyzetű, illetve a különleges bánásmódot igénylő gyerekek nevelése, amely Hajnal utcai telephelyünk kimondott profilja.
– Gyula bácsi puttonya elkísért.
– Úgy tűnik, hogy valamilyen szinten azért mégiscsak befolyásolta a későbbi pályafutásomat. A kisegítő iskolából a telekgerendási napközi otthonos óvodában mentem dolgozni, majd visszacsábítottak az egykori BM-óvodámba. Nem volt nehéz, hiszem ezer szállal kötődtem hozzá.
– Milyen volt a korábbi óvó nénikkel együttdolgozni?
– Nagyon gördülékenyen működött. Sajnos azonban ez nem tartott sokáig, mert a rendszerváltással a vállalati óvodákat megszűntették. Azt követően kaptam egy választási lehetőséget: vagy irodai munkára alkalmaznak a rendőrségen, vagy próbálok magamnak a saját szakmámban egy másik lehetőséget keresni. A Fövenyes utcai oviba mentem, ahova többek között sajátos nevelési igényű gyerekek is jártak. Onnan pedig a Hajnal utcai óvodába vezetett az utam, ahol Réberi Szabó Attiláné Ilike kolléganőmmel – aki szintén a Fövenyesből jött – átköltöztettük a fejlesztőcsoportunkat, ahova a szakértői bizottság által kiállított szakvéleménnyel rendelkező gyerekek jöttek. Ilike nagy mestere volt a SZIT, azaz a szenzomotoros integrációs terápiának (a mozgásfejlesztési, idegrendszeri fejlesztés).
2013-ban először a Lenkey és a Hajnal utcai óvodák közös vezetője lettem, majd hozzánk „csatolták” a gerlai Jázmin utcai óvodát, az ottani faluházat és a könyvtárat is. És így lettünk a Hajnal-Lenkey-Jázmin Utcai Általános Művelődési Központ.
– Ha jól számolom, nyolc éve vagy itt.
– Az első ötéves ciklust megpályáztam, majd a következő öt esztendőre – a kollektívám kezdeményezésére – pályázat nélkül választottak meg.
– Ezzel meg is válaszoltad a „Szerinted mivel érdemelted ki a Békéscsaba Kiváló Pedagógusa elismerést?” kérdést. Többek között a kollektívád bizalmával.
– Szerénytelennek tűnik, de tényleg elhivatott vagyok a pályám iránt. Ahogy mondtam, különösen a nehéz sorsú gyerekek élete foglalkoztat. A szülők óriási örömére, sok tanulásban, fejlődésben elakadt gyermek elérte azt a szintet, hogy bátran elkezdhették a többségi általános iskolát.
