(Az írást a teljes terjedelmében közöljük; bűn lett volna meghúzni.)
Ez a temetési szokások és szabályok megváltozásával függ össze. A haldoklót otthon ápolták, a saját házában élte le legtöbbször élete utolsó óráit, köré gyűlt a család és elbúcsúztak tőle; a katolikusok ilyenkor hívták ki a papot, hogy az utolsó kenetet feladja, ezt gyakran utólag felvezették az egyházi anyakönyvi iktatókba is. A lélek az utolsó lehelettel távozott, s a család életében megkezdődött a gyász és a búcsúzás időszaka, egyúttal a temetés megszervezése is. Békéscsabán a Szabadság téren állt két temetkezési kellékeket, szolgáltatásokat árusító „üzlet”, ma temetkezési vállalatnak mondanánk, míg a Rosenbaum Ignác-féle sírkőlerakatban a megfelelő sírjel kiválasztása volt lehetséges. A cég minőségi munkáiból még az endrődi katolikus temetőben is találhatunk párat.
Hozzáteszi, az egyház hirdetőtábláján, esetleg a helyi lapban is megjelent az értesítés az elhunytról, de a halottakért a harang is szólt. Eközben a testet a család a földre, pokrócra, derékaljra vagy deszkára fektette, megmosdatta, a férfit meg is borotválta, szépen felöltöztette ünneplőbe, a férfi feje mellé kalapot helyeztek, az asszonyéra kendőt kötöttek. Szokás volt a házban a tükröket letakarni, hogy a halott „ne nézze magát”, illetve, hogy ne „két halottat” lássanak, akik elmentek a házhoz leróni kegyeletüket. A háztetőből kihúzott nádszállal mérték meg, mekkora koporsóra lesz szükség, ilyet maga Munkácsy Mihály is tapasztalt, amikor inaskodott a Langi-féle asztalosműhelyben. Az elkészült gyászkelléket a ház udvarára hozták, ott helyezték bele elhunyt rokonukat, majd a ház első szobájába, rendszerint a tisztaszobába vitték, s az szolgált ravatalként. Innen minden más bútort kivittek, legfeljebb pár szék, lóca maradt bent. Majd díszes fehér lepellel takarták le, s csak az arcot hagyták szabadon. Ilyenkor a halottasháznál nem végeztek semmilyen munkát, még tüzet sem gyújthattak, a háziakat mindenben a szomszédok segítették.
A gyászidő alatt mindig virrasztottak az elhunyt mellett, és gyászénekeket énekeltek. Ezt követte a búcsúszertartás, amely a temetés bevezetője volt. Ezt rendszerint a halottasház udvarán végezték el, rossz idő esetén a szobában. Majd a koporsót lezárták, a férfirokonok lábával előrefelé vitték az elhunytat ki, hogy ne térhessen vissza. Eközben harangszó hallatszott, a hozzátartozók, ismerősök – őket szokás szerint nem hívták, hanem ők a maguk kötelességtudatától vezérelve mentek utoljára búcsút venni az elhunyttól – ugyancsak egyházi énekeket énekeltek. A XIX. század első felében Szent Mihály lován (fából készült saroglya, melynek négy lába van, a két végén 2-2 farúd; Szent Mihályt tartották a temetések védőszentjének) vitték ki a koporsót a rokonok, később ezt a halottaskocsi váltotta fel, és a korabeli temetkezési vállalkozó ezt úgyszintén biztosította. Az elföldelés után a rokonok háromszor járták körbe a sírt, a bal kéz felől, a fejfától indulva, s innen hazatérve halotti tor zárta e folyamatot, illetve egy évig fekete gyászruhát viseltek a közeli hozzátartozók.
Ma komoly jogszabályi előírásai vannak mind a búcsúztatásnak, mind a temetésnek. Az 1950-es évektől ugyanis az állam nagyban szorgalmazta, hogy a temetői ravatalozóktól induljon, az 1970-es években pedig megtiltották a háztól való temetést. A temetkezési vállalat egyre több teendőt vett át, a folyamat egyszerűsödött. Miután a halál beállt, ez történhet otthon, de kórházi körülmények között, valamilyen otthonban, hospice-házban is, azt orvosnak kell igazolnia. Amennyiben az illető az otthonában távozik a másvilágra, a körzeti orvosát kell kihívni, aki halottvizsgálati bizonyítványt állít ki. Ezt követően a helyileg illetékes anyakönyvi hivatalnak kell az esetet bejelenteni ennek birtokában (illetve más olyan hivatalokba is, ahol az illetőt nyilvántartották, hogy onnan törlésre kerüljön, okmányait bevonják). Majd megkezdődik a temetés megrendelése, amelyet általában a közeli hozzátartozók indítanak meg (ennek is van megfelelő jogi szabályozása).
A leggyakoribb a koporsós temetés, amelynek a halottvizsgálati bizonyítvány kiállításától számítva 96 órán belül meg kell történnie. Miután a felvételi irodában minden részletről egyeztettek a felek (amennyiben az elhunyt életében másként nem rendelkezett), a test átszállításra kerül a temetés helye szerinti temetőbe, ott egy hűtéssel biztosított helyiségbe. Itt ismételten megállapítják a személyazonosságát, a korábban meghatározott részletek szerint öltöztetik fel az elhunyt hozzátartozót, helyezik el a végső nyughelyét jelentő koporsóba, s kerül a temetőben kialakított ravatalozóba a korábban megrendelt kegyszerekkel, a hozzátartozók búcsúvirágaival, koszorúival együtt, hogy a család, a rokonság és a barátok búcsút vehessenek tőle.
(Fotó: behir.hu/Such Tamás)
A búcsúztatás lehet egyházi vagy polgári, s miután ez lezajlott, a temető szakemberei elhelyezik a szállító gépjárműbe a koporsót, kihordják a koszorúkat és virágokat, s a szertartásautó vezetésével - azt a pap, lelkész, vagy hivatásos búcsúztató követi – megindul a sírhoz a temetési menet. Miután a hant elkészül, a búcsú virágait elhelyezik, a temető szakemberei fejet hajtanak az elhunyt előtt, és távoznak. A család itt fogadja a részvétnyilvánításokat, s a temetésre gyűltek távoznak, de még ma is gyakori, hogy halotti tor zárja ezt a folyamatot, s a fekete gyászruhát is viselik.
A mai életünket alaposan kidolgozott jogszabályok és törvények határozzák meg. A temetéseket és halottbúcsúztatásokat még inkább, hiszen ezek egészségügyi kockázatot is jelentenek. Napjainkban pedig, amikor egészségügyi veszélyhelyzet, komoly járványveszély van érvényben, még komolyabb szabályozások kerültek kialakításra. Ezeknek megfelelően kiszorult annak régi hagyománya, ahogyan elhunyt szeretteinktől korábban szokás volt végső búcsút venni. A feléjük érzett tisztelet azonban a régi, s az igény, hogy minél tiszteletreméltóbb módon köszönjünk el tőlük, nem változott az idők folyamán, és soha nem is fog.
Segítségül felhasznált irodalom:
Dr. Bálint Boglárka, A legfontosabb teendők temetéssel kapcsolatban. D. A. S. Jogvédelmi Biztosító Zrt., 2020. november 5. (2021-10-26)
Krupa András: A halál, a temetés a szlovákoknál. In: Grin Igor, Krupa András (szerk.): Békéscsaba néprajza. Békéscsaba Megyei Jogú Városa, Békéscsaba, 1993. pp. 745 — 777.
Örsi Julianna: A magyarok temetkezése. In: Grin Igor, Krupa András (szerk.): Békéscsaba néprajza. Békéscsaba Megyei Jogú Városa, Békéscsaba, 1993. pp. 777 — 788.
- n., Koporsós temetés menete. Budapesti Temetkezési Intézet Nonprofit Zrt., s. d. (2021-10-26)
- n., Ügyintézés. Kormányzati Portál. Temetés. Ügymenet leírása. s. d. Magyarország Kormánya. 2010. január 16. (2021-10-26)
A kép forrása: arcanum.hu
