A hegymászáshoz kitartás, akaraterő, és hosszú-hosszú felkészülés szükséges. Suhajda Szilárd a Föld második legmagasabb hegycsúcsát, a 8611 méteres K2-őt már elérte. A hegymászóval az élményeiről és további terveiről beszélgetett a 7.Tv műsorában Vári Bianka műsorvezető.
– Alföldi születésűként hogyan indult a hegymászás iránti szenvedélyed?
– A természet szeretete mindig fontos része volt az életemnek. Gyerekként nyilván a Körösök és a Tisza vadregényes tájait igyekeztem felfedezni. A békéscsabai belvárosi általános iskola diákjaként vándortáborokba is jártunk, nagyon sokat adott, hogy gyerekként, sátorozva bejárhattuk a magyar középhegységeket. Amikor később Esztergomba mentem főiskolára, akkor már mindennapossá vált a túrázás, majd a hegymászás, először a Kárpátokban, aztán az Alpok 4 ezres csúcsain. Ezzel egy időben elkezdtem olvasni a hegymászó irodalom klasszikusait, és visszavonhatatlanul megszületett bennem az a vágy, hogy lássam ezeket a legendás távoli csúcsokat. 2012-ben indultam el az első ázsiai expedíciómra.
– Több éven át Klein Dáviddal együtt hódítottátok meg a csúcsokat. Melyik volt a legemlékezetesebb?
– Dáviddal 2016-ban voltunk az első közös expedíciónkon. Kétségtelen, hogy a K2 volt a legemlékezetesebb az összes expedíciónk közül. Igaz, hogy végül egyedül álltam a csúcson, de ez egy olyan siker, ami csapatmunka volt.
– Most egyedül folytatod a pályafutásodat. Ez minek köszönhető?
– Dávidnak és nekem is vannak egyéni céljaink. Mindig próbáltuk összehangolni, közös nevezőre hozni a céljainkat és ez sikerült is. Viszont egyszerűen nincs annyi időnk, hogy ezt a sok-sok álmot mindig közösen tudjuk megvalósítani, így ez volt a logikus döntés, de nyilván nem volt könnyű meghozni.
– A világ második legmagasabb hegycsúcsát már elérted. Mik a további terveid?
– Valóban, 2019-ben, első magyar állampolgárként álltam a K2 csúcsán oxigénpalack nélkül. Jó a megfogalmazás, hogy nem meghódítottam, hanem csak elértem, hiszen csak vendégek vagyunk ezeken a hatalmas csúcsokon. Azóta kétségtelenül Földünk legmagasabb csúcsa, a 8848,86 méteres Mount Everest van a fókuszban. Nem titkolt vágyam az Everest megmászása oxigénpalack nélkül. Belekezdtem a The Big Five kihívásba, ez Földünk öt legmagasabb csúcsának a megmászását jelenti. A legnehezebbnek tartott K2 már sikerült, így maradt a Mount Everest, a Kancsendzönga (8586 méter), a Lhoce (8516 méter) és a Makalu (8463 méter).
– Mennyivel nehezebb mindezt oxigénpalack és teherhordók nélkül megtenni?
– Sokszor megkérdezték, hogy miért oxigénpalack nélkül akarok felmenni. Miközben a maratonfutót nem kérdezik meg, hogy miért nem motorkerékpárral teszi meg a távot – ahogy ezt Dávid gyakran el is mondta. Úgy gondolom, így tiszta, így fair, így természetes ez a teljesítmény: csak a saját erőmre, saját tudásomra támaszkodva feljutni egy adott csúcsra. Ha oxigénpalackot használ valaki, éppen a legfontosabb tényezőt zárja ki, azt, hogy ritka a levegő. Ez teszi igazán nehézzé ezeknek a csúcsoknak az elérését. Hogy nem veszem igénybe magashegyi teherhordók segítségét, az megint csak fontos elem, hiszen mindent én viszek fel és én hozok le a hegyről. Igyekszem minimális ökológiai lábnyomot hagyni, így természetesen a szemetet is lehozom. A Mount Everest sikeres megmászásainak egyébként a 2,8 százaléka történik palack nélkül – egészen más nehézségi fok ez.
– Laikusként azt gondolhatnánk, hogy a K2-nél „csak” 200 méterrel magasabb a Mount Everest. Mit jelent ott fenn ez a 200 méter? Mennyire megterhelő?
– A K2-őn az utolsó 150 vertikális méter megtétele az 5 órámba került. Óránként nagyjából 30 métert tudtam emelkedni. Az ember ott kicsit „zombi állapotban” mozog, minden lelassul. A K2 magassága fölött még 200 méter az hatalmas teljesítmény, szerintem legalább 5-10 óra kell hozzá, és persze onnan még vissza is kell jönni. Hogy abban a magasságban mi fog történni a testünkkel, az akkor is kiszámíthatatlan, ha már jártunk közel hasonló magasságokban és szuper fitten vágunk bele. Talán kicsit az űrsétához hasonló: a hegy csúcsán az ember szinte beleveszik a semmibe.
– Hogyan zajlik a felkészülés a következő nagy csúcsra?
– Gyakorlatilag az előző, 2019-es expedíció óta folyamatosan zajlik. A koronavírus-járvány miatt több, Dáviddal közös expedíció is meghiúsult, de természetesen így is készülök. Heti öt napon edzem, itthon Magyarországon is lehet trenírozni a testünket, a keringési rendszerünket és a tüdőkapacitásunkat. Ez sok terepfutást jelent, heti rendszerességgel a Pilisben és a Börzsönyben futok viszonylag hosszabb távokat, de úszom, kerékpározom, cross-fit jellegű gyakorlatokat is végzek. Sok olyan sporttevékenység van, amelynek szervesen nincs köze a hegymászáshoz, viszont alkalmas arra, hogy az említett paramétereket fejlessze. Idén tizedik éve járok expedíciókra, és már előtte is másztam, így mondhatom, hogy a mászó tudásom megvan hozzá.
– Fizikálisan és mentálisan hogy bírod ezeket az expedíciókat?
– A K2 expedíció során, két hónap alatt 15 kilogrammot veszítettem a súlyomból. A hideget, az oxigénhiányt természetesen megérzi a szervezet, de erre nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is készülni kell. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyjából mire számíthatok, tudom, hogy mivel tudok túllendülni a holtpontokon. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor talán úgy érzékeltethetem, hogy amikor nagyon nehéz, akkor is az egyik lábamat a másik elé teszem, megyek tovább, megyek egyre magasabbra. Volt egyébként olyan időszak, amikor sportpszichológus is segített felkészülni. A hegymászás számomra szenvedély. Annyira szerethető és annyira fontossá vált az életemben, hogy ha csak nem muszáj, soha nem adnám fel.
– Hogyan lehetséges a kommunikáció a hegyen?
– A hegymászó-felszerelések tekintetében nem volt különösebb változás az elmúlt években, leginkább talán annyi, hogy az eszközök, felszerelések súlya kisebb lett, viszont a kommunikációs eszközök tekintetében jelentős javulás történt. A műholdas technológia fejlettebb és vannak olyan ázsiai hegyek, ahol van mobilszolgáltató, az alaptáborban még akár szuper jó internetes kapcsolat is anélkül, hogy a drága műholdas kapcsolatot kellene használnunk.
– Miután felértél egy csúcsra, vissza is kell jönni. Milyen a visszaút?
– Valóban, a csúcs az csak a félút. Az oxigénhiány miatt nem is feltétlenül katartikus vagy eufórikus fent lenni. Amikor visszatérünk, az alaptáborba, újra biztonságban vagyunk, akkor tudatosul valójában, hogy mi történt, mit adott a hegymászás. Kicsit visszafelé is akklimatizálódni kell, és ha visszajöttünk, eleinte lehet, hogy nehezen találjuk még a helyünket.
– A családod támogat ebben a sportban?
– Maximálisan mellettem állnak, emiatt is nagyon büszke vagyok rájuk. Szerencsés vagyok, hogy ilyenek, és elfogadnak engem ezzel a szenvedélyemmel együtt. Ha itthon vagyok, kikapcsolódásként egyébként a családdal is gyakran túrázunk, sziklát mászunk, falat mászunk.
– Mikor indulsz útnak legközelebb?
– Ha minden jól megy, április elején indulok a The Big Five egyikére.
