Tavasszal egy egész ország izgult Klein Dávid, és Suhajda Szilárd expedíciós hegymászókért, akik az Everest csúcsára igyekeztek. Expedíciójuk végül úgy zárult, hogy nem sikerült a csúcsot elérniük, de élményeikről beszámolót tartottak Békéscsabán is. A hegymászókkal a 7.Tv Csabai Forgatag című műsorában Zsíros András műsorvezető beszélgetett.
– Elsőként Békéscsabán beszéltetek az élményeitekről. Miért pont Békéscsabát választottátok?
Klein Dávid: – Igazából én kibic vagyok csak itt, de Szilárd békéscsabai, úgyhogy talán ezért is esett a választás először Békéscsabára, illetve egy nagyon lelkes pedagógus invitálására jöttünk el.
Suhajda Szilárd: – A Kalifa jóvoltából egy országos turnén beszélhetünk az élményeinkről. Számomra nagy megtiszteltetés, hogy pont Békéscsabán kezdjük ezt a turnéeseményt. Először egy iskolai előadást tartottunk, és délután pedig egy városi rendezvényt, egy mindenki számára nyitott élménybeszámolót a Csabagyöngyében.
– Nehéz most még összehasonlítani más városokkal, de talán érzitek azt a különös lelkesedést a csabaiak részéről, hogy mennyire drukkoltak nektek, illetve hogyan fogadtak titeket vissza?
Klein Dávid: – Egyrészt nagyon-nagyon megható volt az, ahogy fogadtak minket. Én jól szoktam magam érezni, amikor emberekkel találkozom, de ritkán van az, hogy úgy igazán meglepődöm. Régi mesekönyveket előbányászták a gyerekek, meg mindenféle nagyon szép dolog történt. Nekünk is nagy élmény, mert most először adjuk elő ezt az életpálya-vetítést. Ez tulajdonképpen nem egy „Everestezés”, ez egy életpálya-vetítés, amiben benne van az Everest is, de benne van sok más szép hegy is, és kaland.
Suhajda Szilárd: – Bevallom, én tudtam, hogy milyen vendégszeretetre számíthatunk. Nagyon-nagyon örültem, hogy itt kezdünk. És talán mondhatom azt, hogy még sikerült felülmúlnia is azt a csabai közönségnek, amire én számítottam. Úgyhogy nagyon-nagyon hálás vagyok, és nagyon köszönöm mindenkinek, hogy ennyire örültek nekünk.
– A ti utatok során gyakorlatilag napról napra tudósítottatok a saját kalandjaitokról. Szinte méterről méterre követték a szurkolók, a biztatással ott voltak veletek. Olyan érzés ez, hogy amikor hazaértek, hogy szinte van egyáltalán mit mesélni?
Klein Dávid: – Ez egyébként furcsa érzés. Változás ahhoz képest, ahogy korábban expedícióztam. Régen kezdtem, '98-ban volt az első magashegyi, ázsiai expedícióm, és akkor még úgy köszöntem el az itthoniaktól, a szeretteimtől, a barátaimtól, hogy akkor most elmegyek 4 hónapra, és majd ha megjöttem, akkor elmesélem hogy mi történt. Most meg valóban egy folyamatos jelenlét volt. Mi is jelen voltunk az itthoni szurkolók világában, de ők is jelen voltak a mi világunkban. Persze biztató volt. Viszont más, amikor hazajövünk, és összefoglaljuk az élményeket, és egy kicsit visszatekintünk arra, amit átéltünk. Tehát van ebben nóvum még mindig, de más, mint a „régi szép időkben”.
– Mit meséltek el ezeken az előadásokon? Vannak olyan titkok, amiről eddig nem tudott a közönség?
Suhajda Szilárd: – Szerintem kifejezetten ilyen váratlan és meglepő dolgokkal nem állnak elő. Nyilván igyekszünk a hegymászó karrierünk minden pontjáról és szakaszából meríteni egy kicsit. Nagyon fontos az, hogy ezáltal ezt az egyébként is „fekete bárány” sportot bemutassuk az érdeklődők számára az országban. Eleve a hegymászó kultúra nagyon érdekes dolog Magyarországon. Nyilván Békéscsabán, itt az Alföld közepén talán még inkább kuriózumnak számít a hegymászósport. Viszont egy nagyon szerteágazó sport, nagyon sokrétű. Különböző műfajai vannak a mászó sportnak. Van teremmászás, sziklamászás, jégmászás, hegymászás, klasszikus mászás, expedíciós hegymászás. Ez mind-mind nagyon különbözik, mi pedig szeretnénk ezt a sokszínű sportot bemutatni, elmesélni, hogy mennyire izgalmas, hogy igenis van létjogosultsága. Mindezen túl még az egészséges, sportos életmódot is népszerűsíteni, amennyire lehet, és megmutatni azt, hogy fantasztikus dolog a természetben sportolni, és mozogni.
Klein Dávid: – Kérdezted, hogy mondunk-e nagy titkokat. Nyilván nagy titkokat nem árulunk el, viszont nekem nagyon fontos az, hogy a hegymászást sokszor heroizáljuk. Van rajta egy heroikus cukormáz. Külön öröm volt számomra, hogy azt mondtad, hogy elindultunk, hogy megmásszunk egy hegyet. Ez egy szép, egyszerű kijelentés, ahelyett hogy azt mondtad volna, hogy legyőzzük, leigázzuk, és a többi. Egy csomó ilyen furcsa dolgot mondunk hegyekkel kapcsolatban. Én hiszek abban, hogyha lehántjuk ezt a cukormázat a hegymászásról, akkor is érdekes, érdekesek a mindennapjaink, a mindennapi kétségeink, örömeink, hogy mennyi kétség gyötör, amikor az időjárás változására várok.
– Voltak egyébként olyan pillanataitok, amikor nagyon nehéz volt azt mondani, hogy de azért is tovább csináljuk, és nem hagyjuk ott?
Klein Dávid: – Persze. Igen.
– És mi segített ezen túllendülni?
Suhajda Szilárd: – Nagyon sokszor a hegymászó irodalom klasszikus könyveiben úgy szokták bemutatni, hogy az expedíciós mászás az, ami leginkább szenvedésről szól. Én szeretek máshogy gondolni erre a dologra, de valóban nagyon sok nehézséggel szembesülhet az ember. Ebben benne van a logisztika, a technikai dolgok, az egészségünk, az időjárás. Egy hosszú folyamatról beszélünk. Van a felkészülésnek az időszaka, aztán kint vagyunk 2-3 hónapon keresztül akár egy idegen országban, nagyon messze mindenkitől és mindentől. Nyilván vannak váratlan helyzetek, nehézségek. Lehet, hogy könnyen feladhatná az ember, ha újra és újra nehézségekkel szembesül. Azt mondhatná, hogy ebbe belefáradtam, és elég volt. De nagyon fontos egy olyan attitűdöt kialakítani, és egy olyan szemlélettel indulni, és eszerint élni is, hogy készen vagyunk bármire, tudjuk azt, hogy mindent meg kell és meg lehet oldani vagy így, vagy úgy. Fontos, hogy tudjunk még többet akarni, bármilyen nehézséggel is szembesülünk. Láttam én is olyan mászókat, idősebb, nagyon kemény lengyel mászókat például, hogy néhány hét vagy hónap elteltével bizony összeomlottak, és lehet, hogy lelkileg nem tudták elviselni mindazt, ami kint volt. Nagyon fontos az, hogy fejben is, mentálisan is felkészüljünk egy ilyen expedícióra
– A nehézség nektek is ott volt, hiszen a mászás közben érkezett a tragikus hír is. Tehát elkísért benneteket a mászótársatok elvesztése. Ezen hogyan tudtátok túltenni magatokat? Hogyan kezeli ezt az ember ott fönn a hegyen?
Klein Dávid: – Nem lenne becsületes, hogyha letagadnánk, hogy a hegymászás az veszedelmes. Mentségükre szóljon, hogy számunkra nem fűszerezi a veszély a hegymászást, nem azért csináljuk, nem szeretnénk húzogatni a halál bajszát, és nem szeretnénk orosz rulettezni. Hanem az a feladatom, hogy maximalizáljam a siker esélyét, miközben minimalizálom a tragédia lehetőségét, és ezért mindent megteszek felelősen. Amikor nehéz pillanatok jönnek, akkor az emlékeztet arra, hogy ez egy veszedelmes játék, a szó nemes értelmében, és ugyanakkor elhiszem, hogy amit igaznak hittem az indulás pillanatában, az most is igaz, és az egyik lábamat a másik után teszem. Nem tudom, lehet, hogy kételkedem abban, hogy itt kellene lennem, de egész egyszerűen az egyik lábamat a másik után teszem. Amíg azt felelősen és biztonsággal meg tudom tenni.
– Felelősség kérdése ott is volt nálatok akkor, amikor mind a kettőtöknek az út során elérkezett az a pillanat, amikor meg kellett fordulnotok. Most nézzünk arra a pillanatra, amikor ketté kellett válnotok. Ugye neked először Szilárd vissza kellett fordulnod, és utána Dávid egyedül folytatta az utat. Milyen érzés volt kettészakadni? Vagy mennyire más onnantól kezdve, hogy már nem együtt mentek?
Suhajda Szilárd: – Igen, ezt nehéz megfogalmazni. Muszáj megkülönböztetni azt a típusú visszafordulást, amikor az ember esetleg nem lenne képes, nem tudna továbbmenni, mert egyszerűen kimerültek a tartalékai, és kifogyott az erejéből, és elfáradt. Viszont ez egy egész más helyzet volt az én esetemben is, Dávidéban is, ugyanis lényegében nem tehettem próbára magam oly módon, hogy a csúcskísérletre sor sem kerülhetett, hiszen lebetegedtem már a második táborban. Egy iszonyatos éjszaka volt, hánytam, görcsöltem, minden bajom volt. Meg kellett hozni egy ilyen döntést, hogy ilyen egészségi állapotba maradnom kell, sőt, valójában vissza kellett térnem az alaptáborba. Megszakad ilyenkor az ember szíve. Ez nem úgy működik, hogy egy-két nap elteltével akkor újra nekifuthatok, és bármikor újra megpróbálhatom. Egy-egy ilyen döntés tudom, hogy mivel jár, hogy valószínűleg ez az utolsó lehetőség most. Ha most megfordulok, akkor számomra vége a próbálkozásnak, a továbbhaladásnak. Úgyhogy nagyon-nagyon fájt a szívem. Az azt követő hetek, mivel még három héten keresztül beteg voltam, bizonyították azt, hogy nyilván ez volt a helyes döntés. Én akkor ezt makacsul és nehezen elfogadva, tényleg ezt a döntést nehezen láttam be. Fájó szívvel néztem Dávid után is, de nagyon örültem annak, hogy ő tovább tud menni. Érdekes és különleges élmény volt aztán az alaptáborból figyelemmel követni őt odafent.
– Dávid, te hogyan élted ezt meg?
Klein Dávid: – Jó vacak volt, persze. Érdekes volt, hogy ez egy sötét érzelmekkel terhelt, de érzelmes pillanat kellett volna, hogy legyen, hiszen egyszer csak minden a feje tetejére áll, és Szilárd lefelé, én pedig fölfelé fogok haladni. De ugyanakkor nem volt idő belegondolni, hanem tak-tak-tak, történtek a dolgok, be kellett pakolnom a hátizsákomat, össze kellett pakolnom, iszonyú hideg volt körülöttem, és el kellett indulnom fölfelé. Tehát igazából nem volt elég tere és ideje annak, hogy ezt átéljem. De persze nagyon nehéz érzés volt. Mentálisan előtte legalább fél évig arra készültünk, hogy együtt fogjuk ezt a kalandot megélni jóban-rosszban, és egyszer csak kiderül, hogy mégsem. Úgyhogy nehéz volt.
– Nyilván nehéz nekem megítélni, de gondolom, hogy sokkal kockázatosabb egyedül haladni fölfelé egy hegyen, mint amikor az ember egy társsal együtt van, akivel tudnak egymásra vigyázni. Onnantól, hogy te már egyedül folytattad az utadat a csúcs felé, ez a kockázat megnőtt?
Klein Dávid: – Inkább a döntések nehézsége, amit kiemelnék. Tehát hogy Szilárddal azt gyakoroltuk, és arra treníroztuk magunkat, hogy közösen hozzunk döntéseket. Sokkal könnyebb egyébként közösen döntéseket hozni. Átéltem azt, hogy milyen egyedül meghozni ezeket a döntéseket, és sokkal több kétkedéssel, marcangolással jár. Egyébként az Everest esetében rögzített kötélpályán haladsz. Tehát ez nem olyan, mint az Annapurna, amit 2016-ban másztam, ahol végül is eltűntek a rögzített kötelek a legcikibb szakaszokon odafönt. Úgyhogy technikailag nem mondanám nehezebbnek, vagy veszélyesebbnek. Viszont mentálisan sokkal inkább megterhelő.
– Mi volt az a pillanat, amikor rájöttél, hogy te sem tudod tovább folytatni? Mennyire sikerült közel jutni a csúcshoz?
Klein Dávid: – Sokkal messzebb fordultam meg, mint korábban. 2014-ben voltam a legközelebb, akkor 8700 méteren fordultam meg a hegy túlsó oldalán. Tehát a tibeti, északi oldalon. Ez a második és harmadik lépcső közti szakasz. Most még a 8200 métert sem értem el, valahol 8150 környékén, 8200 környékén fordulhattam meg. És igazából, hogyha józanul gondolkodtam volna, akkor ezt a sátorban be kellett volna látnom, hogy ez nem fog működni. Nem is annyira az én döntésem volt, mint inkább a szélé. Tehát a szó szoros értelmében „lefújták a mérkőzést”. Nekem a józan számítások szerint 18 óra körül kellett volna elindulnom a legfölső táborból ahhoz, hogy a megfelelő időben elérjem a csúcsot, és visszaérjek kényelmesen a legfölső táborba. Így, hogy este 10 körül indultam, ez lényegében lefutott meccs volt, de azért jobb érzés volt úgy hazajönni, hogy megpróbáltam. Kimegy az ember, a szélben jól megcibáltatja magát, de hát nem lehetett benne haladni, úgy hogy szemből jött.
– Nyilván nagyon nehéz lehetett azt mondani, hogy ez most nem jön össze. Ez csalódás? Vagy a hegymászó lapoz egyet, és akkor majd legközelebb? Hogyan élitek meg ilyenkor az expedíció végét?
Suhajda Szilárd: – Én bátorkodom kimondani, hogy mindenképp csalódás. Tehát akkor ez egy nagyon-nagyon erős, és felkavaró érzés, és egyébként is, bár tompa, de mégis érzelmes állapotban vagyunk fent. Kifejezetten csalódásként éljük meg. Mindenképp kell valamennyi idő utána, néhány hét, néhány hónap, amíg rendeződnek ezek a gondolatok a fejünkben, és tudjuk azt, hogy igen, ez is része ennek a játéknak. Tudjuk, hogy vannak tőlünk független tényezők is. Nemcsak emberi, hanem isteni tényezők is vannak itt mindenképpen. Nagyon-nagyon sok különböző dolog szerencsés egyben-állására van szükség ahhoz, hogy valóban csúcssiker szülessen egy ekkora hegyen. És még ha fel is készülünk erre, és tisztában vagyunk vele, akkor is nehéz elfogadni, és fáj. De aztán tudjuk azt, hogy ebből is építkeznünk kell, és továbbmenni, és aztán visszatérni, hogyha szeretnénk.
– Rajtatok kívül, ha jól sejtem, senki más nem volt csalódott. Tehát a szurkolóitok, a családotok gondolom sokkal jobban örült neki, hogy épségben hazaértetek. Szerintem, aki körülöttetek volt, mind örült neki, és büszkék voltak rátok. Éreztétek ezt?
Klein Dávid: – A támogatók, a család, a szurkolók mind nagyon támogatóak voltak. Ez nagyon sokat jelent. Ettől függetlenül a csalódottságot nem lehet elvitatni még tőlük sem, mert ők is és mi is azt szerettük volna, hogy ott álldogálunk együtt az Everest csúcsán. De ez az egy hiány, az, hogy nincsen fönn az i-n a pont, az nem veheti el tőlünk azt az élményt, hogy együtt harcoltunk hónapokon keresztül önmagunkkal, heggyel, és egymással harmonikus módon léteztünk, és keményen beleálltunk, keményen megpróbáltuk. Tehát igen, befejezetlen, igen hiányos az élmény, de ugyanakkor egy szép emlék marad, és egy szép expedíciós tapasztalat.
– De nem adjátok föl, ha jól sejtem. Visszamentek újra?
Klein Dávid: – Nem engedjük el ezt a célt sem, de nagyon fontos, ahogy a Szilárd is mondta, hogy a hegy- és sportmászás ilyen gazdag, színes, kusza vegyes felvágott, és a hegyek nagyon sok mindent tudnak adni nagyon sokféleképpen. Most voltunk a Magas-Tátrában, nyilván erről nem kell előadást tartani, de attól még nekünk az is ugyanolyan fontos. Tehát a hegymászás többi ágát is műveljük. A himalájai magashegyi hegymászáson belül más hegyekkel is kell foglalkozni. Tehát a következő pár évben valószínű más csúcsokkal fogunk találkozni, más csúcsokat szeretnénk megmászni. Utána majd meglátjuk, az Everest is ott van még valószínűleg a pakliban.
– Ugye ennek az expedíciónak az lett volna az igazán nagy különlegessége, hogy ti letettek volna az első magyar hegymászópáros, aki oxigénpalack nélkül jut fel a csúcsra. Ez a célkitűzés, az oxigénpalack mellőzése, ez megmarad?
Suhajda Szilárd: – Igen, ez teljes mértékben. Hasonlóképp állunk hozzá a hegymászáshoz, hasonló nézeteket vallunk Dáviddal, és ennek nagyon fontos része az, hogy valóban oxigénpalack használata nélkül szeretnénk nyolcezres csúcsokra feljutni.
Klein Dávid: – Az Everest rengeteg, lassan közel 7000 megmászásából kevesebb, mint 200 született palack nélkül. Tehát a két feladat között nehézségben nagyjából az a különbség, ami a két szám között arányaiban a különbség. Néha azt a valószínűleg kicsit sántító, de azért remélem képletes példát szoktam hozni, hogy nem az a feladat a maratonban, hogy eljussak A-ból B-be, hanem hogy futócipőben jussak el A-ból B-be, és ne használjak hozzá motorbiciklit, vagy bármi ilyesmit. Nyilván motorbiciklivel sem egyszerű, meg kell tanulni motorozni, meg le kell tenni a vizsgát, de azért nagyságrendekkel más a kihívás.
Suhajda Szilárd: – Igen, oxigénpalackkal is egy nagyon szép teljesítmény egyébként feljutni, de összehasonlíthatatlan az a megmérettetés, amikor palack nélkül próbálkoznak a mászók. Ugye 2,8 százalék a sikeres megmászásoknak, az történt palack nélkül. Ami számomra még reprezentatívabb szám, amikor Dávid néhány évvel ezelőtt az Everesten volt, akkor a körülbelül 600 hegymászóból ők négyen próbálkoztak összesen oxigénpalack nélkül.
Klein Dávid: – Érdemes szerintem kihasználni ezt a pillanatot a mi karrierünkben arra, hogy egy picit visszatekintsünk a magyar expedíciós hegymászásra is. Amikor én kezdtem, akkor a folyamat elején voltunk, és most ott tartunk, hogy a tizennégy 8000 méter fölötti csúcsból tizenkettőn állt már magyar állampolgár. Az Everest esetében palackkal történt a megmászás. Úgyhogy ha teljesíteni akarjuk az úgynevezett Himalája koronája nevű kihívást, akkor ehhez még három feladat áll a magyar expedíciós hegymászás előtt. A Sisapangma ami mászatlan. Nagyon szép tibeti csúcs. A K2, ami egy pakisztáni, a világ második legmagasabb hegycsúcsa. És az Everest palack nélkül. Úgy szoktunk fogalmazni diplomatikusan Szilárddal, hogy ehhez a folyamathoz szeretnénk hozzájárulni a következő pár évben. Valószínűleg el fogunk érkezni ehhez a korszakhatárhoz, és akkor elindul egy új korszaka majd a magyar expedíciós hegymászásnak.
– Mi lesz a következő állomás, amire majd drukkolhatunk nektek?
Klein Dávid: – Hivatalosan még nem jelentjük be. De mindenki találgathat. Hogyha azt elárultuk, hogy nem az Everestre megyünk, akkor már olyan nagyon sokat nem kell találgatni.
– Mikor halhatunk rólatok legközelebb?
Klein Dávid: – Azt gondolom, hogy az év végéig építkezünk. A következő expedíció logikai hátterét építjük ki, és közben persze piszok keményen edzünk. És aztán valamikor december vége, január eleje környékén előállunk a konkrét tervünkkel.
