Táncművészeti adaptációban elevenedett meg a színpadon a Nobel-díjas író Krasznahorkai László Sátántangó című regénye. Kulcsár Noémi, a darab rendezője a mű dramaturgiáján nem változtatott és igyekezett azokat a metaforikus jelképeket megjeleníteni, amiket a táncművészet is használ.
– Az érzelmeket, azokat az impulzív helyzeteket, amik a konfliktusokat, vagy akár egy emberi átalakulást mutatnak meg, azokat a táncban, a mozgás nyelve által is meg lehet jeleníteni – tette hozzá a Harangozó Gyula-díjas koreográfus.
A regény mondanivalója a reménytelenség, ami a színpadon is megjelenik. A táncművészek minden mozdulata tűpontos volt, hiszen a párbeszédek hiányában a nézőknek a gesztusokból és a testtartásokból kellett merítkezniük.
– Ugyanolyan teste van mindenkinek, nézőknek is, nekünk táncosoknak is a színpadon, úgyhogy nem mondanám, hogy kevésbé, sőt legalább ugyanannyira, vagy talán jobban megtudja érteni a néző a kortárs táncot is, hiszen az érzelmei, az érzései a táncosnak, amikor fent van a színpadon, azok megegyeznek, ugyanúgy szeretünk, ugyanúgy sírunk, ugyanúgy vagyunk szomorúak mindannyian – mondta Emődi Attila táncművész.
Az egyszerre lírai és groteszk táncos játékot a Nobel-díjas író szülővárosában mutatták be, amely egyben a Gyulai Várszínház 63. évadának záróelőadása is volt.
Galéria
