– 1992-ben, amikor a Légy jó mindhaláligban szerepeltél, akkor még Sánta Lacika voltál, most pedig a Sweet Charityben Sánta László.
– Most is Sánta Lacika vagyok. Egyébként nagy ajándék, hogy a Sweet Charityben Oscart játszhatom, mert az egy nagyon komoly szerep. Oscar egy túlmozgásos, klausztrofóbiás srác... tehát nem könnyű neki. Annak ellenére, hogy ilyen, ő egy nagyon jóravaló csávó. Idővel megismerkedik a Sweet Charityvel, a főszereplővel, és a lány által felül tud kerekedni a paráin. Majd rájön, hogy neki nem szabad ilyen élethelyzetbe keverednie, mert tönkreteheti mindkettőjük életét. Nagyon bele tudom élni magam a sorsába, hiszen ez a darab nekem most egy terápia.
– Van némi áthallás Oscar és személyiséged között?
– Úgy érzem, igen.
– Egyes városi pletykák szerint visszaköltöztél Csabára.
– Nem. Mert alapvetően három dolog húz vissza a fővárosba: elsősorban a kisfiam, Lacika; azonfelül hamarosan indul a színház; valamint lett egy civil állásom, egy napelemes cégnél kezdtem el dolgozni.
– Nagyon sok kollégádnak van B-terve.
– Most mit lehet csinálni? A budapesti színházak egy részében a színészek nincsenek szerződésben, gyakorlatilag vállalkozóként dolgoznak. Én a legszerencsésebbek közé tartozom, már 10 éve vagyok a Madách Színházban, és a vírust leszámítva semmi okom sincs panaszra.
– Mennyire összeegyeztethető a polgári állásod a színházival?
– Szerencsére nagyon toleránsak a munkahelyemen; ráadásul épp a színháznak köszönhetem az állásomat. Délelőtt az irodában, este pedig a Madáchban dolgozom. Nem is szeretném feladni a civil munkát, mert nem lehet tudni, hogy mi lesz holnap. Kiderült, hogy mi egy luxus szakma vagyunk.
– Attól függetlenül az durva volt, amikor az egyik szomorkodó művész posztjához valaki azt kommentelte, hogy „Mit sírsz? Inkább menj el dolgozni!”. Miközben a filmek, az irodalom, a zene… mind-mind nélkülözhetetlen.
– Remélem, igazad van. Ez hamarosan ki is fog derülni, amikor bemutatjuk a Sweet Charityt. És őszintén remélem, hogy olyan lesz a fogadtatása, amilyenre számítunk: az emberek ki vannak éhezve a színházra.
– A vírussal kapcsolatban rengeteg az ellentmondás.
– Ez a baj ezzel a felgyorsult internetes világgal, hogy rengeteg a dezinformáció.
– Miképp reagálsz a bántó kommentekre?
– Már huszonévesen rájöttem, hogy lehet bármilyen énekhangom, akkor sem fogok mindenkinek tetszeni. De azért is szerencsésnek érzem magam, mert soha nem szedtek még szét. Tisztában vagyok az értékeimmel, és nem vállalom el az úgynevezett trash műsorokban való szereplést, így nem hagyok támadási felületet. Persze ezt nagyon nehéz okosan csinálni.
– Évi három-négy szerepet el tudnál a Jókaiban képzelni?
– Simán! A mostani darabban az a legfontosabb, hogy Sweet Charity soha nem adja fel. Ilyen a színház is: nem adják fel a színészek sem. Alig várjuk, hogy kitegyük a lelkünket a színpadra. És nem smúzolok, de nagyon büszke vagyok erre a városra: nagyon szép lett, és ez nagyon menő.
(A bemutató május 7-én lesz.)
Még több információ a darabról: ITT!
