– Ön Szegeden tanult, és itt indult az orvosi pályafutása is. Visszagondolva, mennyire érezte magát elhivatottnak a pályára?
– Volt némi családi hagyomány, édesapám is orvos volt. Soha nem mondták, hogy orvos legyek, de az valahogy a kezdetektől bennem volt. Az orvosi egyetemre a tanulmányi eredményeim alapján felvettek, örültem, hiszen mindig vonzott, lelkesített ez a pálya. Tudtam, hogy nehéz, ami aztán be is igazolódott, de szívesen csináltam.
– Több évtizedet töltött el Szegeden, a klinikán. Itt milyen tapasztalatokat szerzett, hogyan emlékszik vissza?
– A szegedi egyetem az egy kohó. Szerencsémre egy olyan intézetbe kerültem a belgyógyászatra, ahol ezt magas fokon művelhettük – elismert nemzetközi klinika lett belőle. Előnyt jelentett számomra, hogy miután végeztem, rögtön az egyetemi intézetekbe kerültem. Először az anatómiai intézetbe, mert már diákkoromba tudományos munkával foglalkoztam. Azt mondta az intézetvezető, hogy figyelj ide, fejezd be a munkád, és aztán mehetsz a klinikumra. Akkor át is mentem a belgyógyászatra, és ott sikerült kialakítanom egy kutatócsoportot. Ahogy az idő múlt, a ranglétrán lépegettem előre, úgy ahogy a többiek is. A klinikának az a sajátos tulajdonsága, hogy folyamatosan olvasni, tanulni kell, napra késznek kell lenni, a tudományos dolgok és gyógyítás mellett tehát az önképzés, az oktatás is fontos. Ez engem is vitt előre.
– Mely szakterület volt az, ami kifejezetten érdekelte?
– Nagyon büszke vagyok arra, hogy az anatómiai intézetbe olyan munkákat végeztünk, amelyek korszakosak voltak. Ezek megjelentek tudományos folyóiratokban is. Úgy alakult, hogy a szív anatómiájával, működésével foglalkoztam először. Utána átkerültem a klinikára, ahol agykutatással bíztak meg. Később egy új intézetvezető lett, aki az emésztőszervi betegségekkel foglalkozott, pár hónap után hívott, hogy dolgozzam vele az emésztőszervi betegségek területén. Így aztán nekifogtam, létrehoztam egy munkacsoportot, kitűnő kollégáim voltak a munkacsoportunkba. Lelkesen, szorgalmasan dolgoztak. Így sikerült újabb és újabb eredményeket produkálnunk. Egészen a tudományos mélységekig mentünk le, egészen új módszerekkel. Például az emésztőszervi betegségek 1970-ben még nem nagyon voltak ismertek Magyarországon. Ez a klinika volt az, amelyik Magyarországon és külföldön is zászlóvivőként járt elől. Bárhova mentem a világban, ha az intézetvezető neve elhangzott, minden ajtó megnyílt. Annyira ismerték őt, és természetesen bennünket is megbecsültek. Így kerültem azután külföldre is dolgozni több alkalommal.
– Milyen területeken dolgozott külföldön, és mennyi ideig?
– Az Egyesült Államokban hosszú ideig voltam, ott az emésztőszervekkel, de azon belül is a vékonybéllel foglalkoztunk, ami abban az időben teljesen ismeretlen működésű szervünk volt. Ez az emésztésnek a legfontosabb része, ahol a tápanyagok felszívódása történik. Amerikában tehát evvel foglalkoztam, külön laboratóriummal is rendelkeztem, az ott töltött időt igyekeztem maximálisan kihasználni. Utána, amikor hazajöttem, akkor azt itthon folytattam tovább ezen a területen. A gasztroenterológia egésze a kedvencem maradt.
– A gasztroenterológiánál maradva említette, hogy nem voltak ismertek korábban ezek a betegségek. Most nagyon nagy hangsúlyt kapnak például egyes ételallergiák. Valóban több eset van most, és több ember érintett, vagy csak jobban ismerjük?
– A kérdést annyiban lehet pontosítani, hogy az emésztőszervi betegségeknél a betegségek egyik csoportja morfológiai, alaktani. Sajnos ezen a területen a legnagyobb problémát például napjainkban a vastagbélrák jelenti. Ez egy morfológiai kérdés, elváltozik a vastagbél, és rosszindulatú folyamat zajlik. A másik rész a funkcionális működés. Tehát az, hogy megeszünk valamit, és az a szervezetünkben hogyan alakul át, hogyan lesz belőle energia. Ennek a funkcióknak szintén vannak betegség megnyilvánulásai, ami nem anatómiai, hanem működésbeli. Mert ha valaki például allergiás valamire, akkor lehetséges, hogy a bélműködése fog megváltozni.
– Egyébként mennyire kell komolyan venni az ételallergiát?
– Az ételallergia nagyon sok panaszt és kellemetlenséget tud okozni. Mert valaki elmegy egy vendéglőbe, rendel valamit enni. Nem tudja, hogy mi van benne, és történetesen valamelyik alkotóelemre allergiás, rosszul lesz netán. De mondok egy példát. A cöliákia nevű betegség, amit magyarul lisztérzékenységnek mondunk, nem az allergia csoportba tartozik. A gabonafélék bizonyos csoportjában található fehérje az halálos méreg. Tehát ha valaki cöliákiás, lisztérzékeny, az azt jelenti, hogy a mérgező anyag elpusztítja a bélnyálkahártyát, nincs felszívódás, az illető elkezd fogyni, mindenfajta egyéb tünetei vannak, míg végül belehal. Ezt a betegséget nagyon sokat tanulmányoztam, vizsgáltam alapszinten is. Egy orvos számára nincs nagyobb öröm, mint hogyha egy betegséget meg tud gyógyítani. Ennél a betegségnél, ha az érintett tartja azt a fajta diétát, hogy nem fogyaszt az adott lisztfélékből, akkor tökéletesen és 100 százalékosan meggyógyulhat. Már pici gyerekek is szenvednek ebben a betegségbe, de van, akinél 50-60 éves korban jelentkeznek a tünetek. Ez rendkívül sok mindenre kihat egyébként, onnantól kezdve, hogy esetleg valaki nem esik teherbe, vérzékeny, a bőre száraz, kihullik a haja stb.
– Tudatosan tervezte, hogy majd tanítani szeretne, vagy ez is egy adódó lehetőség volt?
– Az egyetemen az oktatás, kutatás és a gyógyítás hármas egysége az egy kötelező dolog. Ennek megfelelően a hallgatókat oktatnunk kellett. Ebben az ember nagy gyakorlatot szerzett, hisz több évfolyam, több tárgyban mindannyian oktattuk a hallgatókat. Tehát az ember benne volt a saját ismereteinek az átadásában. Azután jöttek a tudományos előadások, 200 külföldi kongresszuson adtam elő.
– Utalt rá, hogy az mekkora öröm az orvos számára, amikor gyógyítani tud, és a tünetektől, a kellemetlenségektől meg tudja szabadítani a pácienst. Számon tartja, hogy az elmúlt évek alatt hány emberen tudott segíteni? Hány beteggel került kapcsolatba?
– Ezt számszerűen nagyon nehéz lenne megmondani, mert vannak enyhébb betegségek, és vannak nagyon súlyos betegségek. Én általában nem adtam fel a legsúlyosabb betegségek esetében, erről ismertek az egyetemen, majd a kórházban is úgy éreztem, hogy reménytelen eset nincs. Még ha a tudatommal tudtam is azt, hogy egy rákbetegség esetleg olyan stádiumban van, hogy nincs remény a továbbiakban, akkor is harcoltam. Mégpedig azért, mert én úgy gondolom, hiszem, és vallom, hogy egy embert szépen kell elengedni. Ameddig velünk van, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy velünk maradjon. Még akkor is, ha olyan a betegsége, hogy az orvos tudja azt, hogy ennek van egy határa. Felemelő dolog, amikor segíteni tudunk. Utólag mindig mérlegeli az ember, hogy jól csináltam, nem csináltam jól? És abból lehet sokat tanulni.
– Most elég sok mindent fölidéztünk egészen a kezdetektől azon a szerteágazó tevékenységen keresztül, amit eddig végzett. Jelenleg mivel tölti a napjait?
– Annak idején, ha visszaemlékszem, az intézetvezető professzorom azt mondta egy beszélgetés kapcsán – ő akkor már a nyugdíjkorhatárnál volt –, hogy fiam, mondok én neked valamit. A nyugdíjas időszakra föl kell készülni, amikor az ember még aktív. Én ezt megfogadtam, igyekeztem fölkészülni. Az első hónapokban még olyan furán éreztem magam, elrendeztem dolgaimat, majd gondoltam egyet, elmentem és levizsgáztam háziorvos-tanból, megszereztem a szakorvosi képesítést. Egy nagyon kedves, jó barátom, aki itt a környéken háziorvos volt, és eléggé elfáradt már, azt mondta, hogy gyere, segíts nekem. Így azt is csináltam 7 évig. Közben jöttek a gyulai egyetemről – akkor még főiskoláról –, hogy menjek oda, megtettem. Tehát ismét mozgalmas lett az életem. Elfoglaltam magam, de emellett van egy csomó hobbim. Imádom a természetet, nagyon sokszor fényképezőgéppel a nyakamban ülök ki a töltésre és figyelek. Így telnek a napjaim.
– Elég erre napi 24 óra?
– Annak idején az egyetemen, de korábban is, amikor még hallgató voltam, sportoltam például. Sok minden belefért a 24 órába. Szegeden mindig jöttünk-mentünk, eveztünk, versenyeztem is. A lányok a védfalunkon könyököltek… Tanultunk, sportoltunk, udvaroltunk. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy megszoktam: mindig éjjel egy óra, fél kettőkor feküdtem le. Reggel hatkor most is fölkelek, de valóban annyi dolgom van, hogy rövidnek tűnik egy-egy nap. Nem is tudom, hogy győztem annak idején. A Békéscsabán töltött idő talán az életemnek a legszebb időszaka volt. Ebből a szempontból nem bánom, hogy kikerültem a kórházból és nem kell minden nap bemenni. Sokkal többet tudtam a betegeimmel is foglalkozni. Most is sokszor fölhívnak telefonon, hogy mondjam már meg, mit lehetne, mit kellene tenni, segítsek. Ilyenkor – bár nincs magánrendelésem már – volt, hogy elmentem és megnéztem a beteget. De annak is bele kell férnie 24 órába, hogy szánjak idő a művészetekre, amelyek szintén nagyon érdekelnek. Megnyújtom a nappalokat.
