– Többször léptél már fel Békéscsabán, hogyan emlékszel vissza arra, mikor itt voltál?
– Én mindig nagyon jól éreztem magam Csabán, és leginkább ugye az Elefánt Klubhoz, mint blues klubhoz fűződik a kapcsolatom, amely rendkívül fontos volt mindig az életemben, sokat játszottam itt a B the First zenekarommal. De egyébként a Uniteddel is többször játszottunk Békéscsabán és mindig nagyon jó volt a közönség.
– Legtöbben azért a Unitedből ismernek. Mi történt a zenekarral és mit csinálsz azóta?
– Igazából nagyon szép majdnem két évtizedet töltött együtt a zenekar egészen 2017-ig, és azt gondolom, hogy igazán szép eredményeket értünk el. Aztán szétváltak útjaink és egy olyan fajta szóló karrierbe kezdtem, ahol azokat az utakat járom végig, amelyeket egyébként egy zenekarban nem lehet. Teljesen más szóló zenészként elindulni, még akkor is, hogyha éppen zenekarral játszom, az is inkább a szólista egyéniségéről szól és nem kell kompromisszumokat kötni. Azt gondolom, hogy egy olyan úton járok most, ami állandóan változik, mint ahogyan világ is, és én vele változom.
– Mióta járod a saját utad és hogy érzed benne magad?
– Igazából 2011 óta amikor a B the Firstöt elkezdtem, az ugye egy párhuzamosan létező zenekarom volt a Uniteddel. Ugyanakkor ami nagy változást hozott, az a 2017-es év volt, amikor kiváltam a Unitedből és elkezdtem gyakorlatilag teljesen egyedül dalokat szerezni, és erre építeni az egzisztenciámat.
– Miben mások ezek a dalok, mint a United-slágerek, például a Végső vallomás vagy a Keserű méz?
– Igazából a dalszerzésnek van egyfajta ciklikussága. A szerelem például egy állandó téma, de teljesen más, amikor 20 évesen írsz a szerelemről, mint amikor 30, 40, aztán most már lassan 50 évesen. Én azt gondolom, hogy az a különbség a dalokban, hogy ahogyan öregszik egy előadó, ugyanazt a témát teljesen a saját szemszögéből nézi, nem pedig zenekari szemszögből. Minden érzelemnek van egy kötődési pontja az emberekhez, tehát azt gondolom, hogy semmi nem változik: mindig lesznek elhanyagolt szerelmesek vagy éppen egymásba borult szerelmesek. Az a különbség, hogy éppen abban a pillanatban amikor megírod a dalt, hogyan fogalmazod meg ezt az érzést.
– Másfél hónappal ezelőtt, amikor Kollányi Zsuzsi Békéscsabán járt, azt mondta, hogy "nagyon szeretem Barnát, de arra azért számítsatok, hogy ő hajnalig itt fog énekelni és a közönséget is énekeltetni fogja."
– Zsuzsi nagyon jól ismer és nagyon szeretek vele együtt énekelni, tervben van egy közös dal is. Igaza volt, nagyon szeretem a közönséggel való interakciókat, és ha "benne vannak az egész buliban", főleg amikor nem zenekarral lépek fel. Többfajta dalt hoztam Csabára, nyilván van egy törzsanyag a United dalokból, amiket ismer a közönség, de vannak új, magyar nyelvű dalaim 2017 utánról, illetve angol nyelvű blues dalaim is, amikkel külföldön is koncerteztem. Emellett, ha van kedvem, akkor játszok egy-egy feldolgozást is, igazából eléggé improvizatívak a koncertek: rögtönzök és figyelem, hogy a közönség mire hogy reagál. A szóló koncertjeimen egyébként loopolok, ami azt jelenti, hogy van egy magnószerű cucc a lábamnál, amivel felveszem a zene különböző részeit, akár a vokálokat, akár a gitárt, akár a szájdobot, majd így játszom be.
– Úgy tudom, hogy a zenei pályád mellett a magánéletedben is révbe értél. Hogy vagy most?
– Teljesen jól vagyok, a feleségemmel – aki egyben a menedzserem is – most jártunk az Egyesült Államokban, ahol volt három koncertem, és közben megnéztük New Yorkot is. Remekül érezzük magunkat és szerintem pont a helyünkön vagyunk.
