– Mi volt az, ami úgy fél évszázaddal ezelőtt Békéscsabára hozta?
– 1974-ben a Békéscsabai Előre föelkerült NB I-be. Vencsellőn, Szabolcs-Szatmár megyében éltem akkor, és felkeresett Papp Laci meg Süle István, hogy jöjjek ide futballozni. Papp Laci nyíregyházi volt, de ide nősült, jól ismerte a szabolcsi futballt. Nyíregyházán, majd Békéscsabán focizott. Volt egy Kaskötő Károly nevezetű barátja, ő mondta neki, hogy Vencsellőn van egy fiatal futballista, aki elég ügyes, tehetséges, és jó lenne leigazolni. Megérkeztek, eljöttek a szülői házhoz, egy fél órát beszélgettünk. Mondták, hogy akkor került fel a Békéscsaba NB I-be, és szeretnék, ha idejönnék. Rövid gondolkodás után azt mondtam, hogy egy hónapra eljövök Békéscsabára, és ha megütöm azt a szintet, hogy tudok játszani NB I-ben, akkor itt maradok. Ha nem, akkor egy hónap után csomagolok, és megyek vissza Vencsellőre. Megmondom őszintén, akkor azt se tudtam, hol van Békéscsaba, de addig még Budapesten sem voltam, pedig édesapám vasutas volt, és ingyen utazhattam bárhova az országban. 20 évesen eljöttem tehát Csabára. Akkor még úgy volt, hogy a játékosok kint voltak a cégeknél, a hűtőházban, a gabonánál, vagy a cipészszövetkezetnél. Mivel a szakmám cipész, engem oda tettek be. Első nap bementem, de a második vagy harmadik napon már mentünk Martfűre alapozni, ott voltunk talán tíz napig. Úgy volt, hogy délelőttönként járok dolgozni és utána jöhet a foci. Akkor Babolcsay György, Gyuri bácsi volt az edző, ő pedig azt mondta, hogy számít rám, és nem kell bejárni dolgozni, hanem délelőtt és délután is járjak edzésekre. Akkor a köpenyemet felakasztottam a fogasra, lehet, hogy még azóta is ott van – ennek már 50 éve. Ezután már rögtön az első bajnoki mérkőzésen kezdő voltam, és úgy néz ki, hogy megütöttem a kellő szintet, mert maradtam. Nagyon megszerettem Békéscsabát, mert itt minden meccsen 10 ezer néző volt. Nagyon szerették a labdarúgókat. Az egész megye összefogott, és Battonyától kezdve Mezőhegyesig mindenki támogatott bennünket. Majdnem minden héten meghívtak bennünket valahová, és volt, hogy megyei első osztályú csapatokkal futballoztunk szerdai napokon. Füzesgyarmaton emlékszem egyszer 3 ezer néző volt egy szerdai napon! Az első évben sikerült bent maradnunk, ami egy újonctól nem rossz teljesítmény. Később minden évben ott voltunk, hogy a kiesés ellen kellett küzdeni, de mindig sikerült bent maradnunk, ami nagyon jó eredmény volt. Mert ez a Békéscsabai Előre, soha nem tudtunk sztárokat igazolni, és vidékről Pestre ment mindenki. Akkor általában egyéves szerződések voltak, de ha idetelefonáltak mondjuk a pártbizottságról, hogy el kell engedni valamelyik játékost egy budapesti csapatba, akkor el kellett engedni.
– Amikor Békéscsabára jött, mennyire volt az egyértelmű a szülei számára, hogy ez karrier lehet? Mennyire volt nehéz az elválás?
– Nagyon nehéz volt. Amikor 8. osztályos voltam, az osztályfőnök körbement, és mindenkitől megkérdezte, mi szeretne lenni. Mondták, hogy orvos, óvónő, tanítónő, esztergályos. Amikor rám került a sor, én azt mondtam, hogy labdarúgó szeretnék lenni – és az is lettem. A békéscsabai klub előtt már hívott a Nyíregyháza és a Debrecen. Egy napra elmentem Nyíregyházára, de onnan eljöttem, éreztem, hogy nem annyira szeretnék, hogy én odakerüljek. Tudtam, hogy nem vagyok rossz futballista, mert megye I. osztályban már 16 éves koromba rúgtam 20 gólt és a testnevelő tanárommal egy csapatban játszottam. Ők is azt mondták, hogy lehet belőlem futballista, de azért nehezen szántam rá magam. Viszont 20 évesen, 60 kilósan úgy voltam vele, ez az utolsó lehetőség, hogy továbblépjek. Megpróbáltam, és sikerült.
– Végül ön lett a legsikeresebb szereplője a Békéscsabai Előrének. A legtöbb élvonalbeli mérkőzésen, szám szerint 361-szer lépett pályára, és a legtöbb gól is önhöz kötődik, ez pedig 45. 1974-től 14 NB I-es bajnoki idényben lépett pályára, és 13 szezonban talált be az ellenfelek hálójába. Ilyen eredményekkel, ilyen mutatókkal nem rendelkezett senki más. Soha nem gondolkodott azon, hogy elmenjen egy nagyobb csapathoz? Nyilván megkeresték ezzel.
– Nem volt olyan év, hogy ne kerestek volna: Honvéd, Vasas, Dózsa, Fehérvár, Debrecen, Nyíregyháza – sok helyről érdeklődtek. Volt olyan év is, hogy egyszerre négy csapat akart elvinni. Olyan is előfordult, hogy hazamentem Vencsellőre a szüleimhez, és a Vasas, Puskás Lajos ott keresett meg, hogy igazoljak hozzájuk. Egyszer volt olyan, hogy fölmentem a Vasashoz. Akkor Mészöly Kálmán volt az edző itt Békéscsabán, és elment a Vasashoz, nagyon szerette volna, hogy oda kerüljek. Felmentem hozzá, megmutattak egy háromszobás lakást, hogy azt megkapom, ha odamegyek, de mégsem mentem el Csabáról.
– Adódik a kérdés, amit nyilván sokszor szegeztek önnek. Hogy miért maradt?
– Megszerettem Békéscsabát, nekem nagy ugrás volt, hogy egy kis faluból egy városba költöztem. Egyébként a mai napig nem szeretem Budapestet, mert nekem túl nagy, meg nem szeretek várakozni. Járok Pestre, mert a két lányom ott él, de ha sokat kell várakoznom a forgalomban, ha sokat kell várakozni, már olyan ideges vagyok, hogy szikrázik a szemem. A nagy nyüzsgés nem az én világom, a nyugalmat szeretem, a békét. Nem bántam meg, hogy Csabán maradtam. Ha felmentem volna Budapestre, akkor nem 9-szeres válogatott lennék, de különösebben nem zavart ez engem, mert én itt nagyon jól éreztem magam mindig. Ide nősültem, egy jaminai lányt vettem el, tornász volt, és mai napig együtt vagyunk.
– Vezetőedzőként is meghatározó szerepe volt Békéscsabán. Hogyan lett edző?
– 33-34 éves voltam, amikor kikerültem Svájcba. Már abba akartam hagyni a focit, de mindig marasztaltak még egy évre. Kimentem Svájcba, ott játszottam egy évet, marasztaltak volna, de hazajöttem, be akartam fejezni a labdarúgást. Ezután Csabán könyörögtek, hogy játsszak még egy évet - természetesen megfűztek. Utána hívtak Belgiumba, gondoltam, kimegyek, így legalább végleg abba tudom hagyni a focit. Kimentem, aztán amikor hazajöttem. Megint mondták, hogy a kiesés környékén van a csapat, szálljak be. Talán hat forduló volt hátra, és nemet mondtam. Aztán, amikor már csak négy forduló volt hátra, és felkértek, hogy legyek arra a négy fordulóra edző. Nem nagyon akartam elvállalni, mert körülbelül 1 százalék esély volt a bent maradásra. Itthon játszottunk a Vasassal, a Fradival, mentünk a Dózsához. Két meccset meg kellett volna nyerni, meg egy döntetlent, hogy bent maradjunk. Ezek a csapatok a tabella első, második, harmadik helyén álltak. Sajnos végül ki is estünk. Akkor azt mondták, a következő évben az a cél, hogy vissza kell jutni NB I-be. Úgy gondoltam, jobb lenne, ha egy nálam rutinosabbat választanának edzőnek, én meg inkább mennék az utánpótlásba edzősködni, de ragaszkodtak hozzá, hogy próbáljuk meg. Ezután rögtön az első évben sikerült visszakerülnünk az NB I-be. Utána öt évig voltam itt edző, közben ötödikek, harmadikok, majd megint ötödikek lettünk. 1991-től ’95-ig az nagyon szép öt év volt, nagyon jó csapat jött össze. Szinte az egész ország nekünk szurkolt, hogy nyerjük meg a bajnokságot. Sajnos az nem sikerült, mert a végén sok kiállítás és sérülés volt. Nagyon kevesen voltunk, összesen csak tizenheten és elfogytunk. Utólag úgy gondolom, a harmadik hely is nagyon jó eredmény volt. Bár akkor bánkódtunk, de az idő megszépítette az emlékeket…
– Egy nagy ugrással nézzük a legutóbbi időszakot. Az utóbbi években szakmai igazgatóként, illetve jelenleg szaktanácsadóként is kötődik a csapathoz. Nyilván sokat változott maga a sportág is. A jelenlegi szerepét hogyan értékeli? És hogyan látja azt, ahogyan fogadják az ön tanácsait akár a játékosok, akár a szakmai vezetés?
– Vannak edzők, akik kikérik a tanácsomat, és voltak olyanok is, akik nem. Ez valahol természetes, mert mindig az edző a felelős a csapatért. Most Csató Sanyi a vezetőedző, ő még volt játékostársam és voltam az edzője is. Vele nagyon jó a kapcsolatom, szinte naponta beszélgetünk. Természetesen olyanokat nem mondok, hogy most ezt tedd be, azt tedd be, hanem megbeszéljük, hogyan látom a dolgokat. Mindig azt mondtam, hogy mindenkit meg kell hallgatni, mert aki rosszat mond, abból is lehet tanulni, aki pedig jót mond, abból még többet lehet tanulni. Én nem az a típus vagyok, aki ráerőlteti valakire, milyen edzést csináljon. Majdnem minden edzésen kint vagyok, nézem, néha megbeszéljük, hogy én mit látok, mi lenne a jó. De természetesen mindig az edző dönt.
– Március 15-én Békéscsabáért kitüntetést kapott, ami ugye nem szakmai díj. Önnek mit jelent ez az elismerés?
– A sporttal kapcsolatban kaptam már több kitüntetést is. De megmondom őszintén, arra soha nem gondoltam, hogy Békéscsabáért kitüntetést kaphatok. Természetesen jól esett, meg is köszöntem.
