A modern kutatások mások segítésének önző vagy önzetlen voltát laboratóriumi kísérletekkel igyekeznek alátámasztani. Freud a nárcizmussal kapcsolta össze az altruizmust; úgy vélte, hogy a szülői szeretet és önfeláldozás valójában nem más, mint a szülő nárcizmusának újraéledése.
Eibl-Eibesfeld szerint az anyai gondoskodás szolgál minden olyan viselkedés alapjául, amely a másik szenvedésére önfeláldozó segítőkészséggel válaszol. Ezzel ellentétben más pszichoanalitikus szerzők úgy tekintik, hogy az altruizmus az idealizált gondozóval való azonosításra épül.
Példa, hogy a gyereksírás a gondoskodó viselkedés ellentétét, azaz dühöt és agressziót is kiválthat, az anyai gondoskodás „kioldó ingerének” a sírás tekinthető. A segítő viselkedés kioldó ingere a másik szenvedése.
Az altruizmus és az agresszió viszonyának elemzése során Zahn-Waxler és munkatársai a tartós személyiségjellemzőkből kiinduló korrelációs vizsgálatokban az altruizmus, mint vonás és az agresszió, mint vonás között negatív összefüggést találtak, további tanulmányok alapján azonban arról is beszámolnak, hogy az altruizmus és az agresszió tendenciája közötti kapcsolat gyakran pozitív. Ennek lehetséges okaként azt említik, hogy mindkét örökletes késztetés jelentős túlélési értékkel bír. Megfigyelésük szerint pozitív korrelációt az erőteljes alkatú, nagy énerővel jellemezhető gyerekek produkálták.
Kriegman koncepciója alapján kétfajta késztetés létezik: az első egy inherensen önző, az önfenntartás célját szolgáló ösztöntörekvés, emellett pedig jelen van egy hatékony, primer kapcsolatteremtési késztetés, amely egyfelől a védelmet és megélhetést nyújtó közösséghez való tartozást biztosítja, másfelől viszont áldozatot követel; szükségessé és lehetővé teszi az örömszerzési forrásokról való lemondást.
A segítő kapcsolat azon formáját, ahol a segítő saját bizonytalan önértékelését- gyakran önkárosító formában- a segítés túlhajszolásával igyekszik fenntartani, W. Schmidbauer pszichoanalitikus „segítő szindrómának” nevezte el.
Genuin altruizmusban a viselkedés fő motiváló tényezője nem a megfigyelő, hanem a szenvedő állapota. Az altruizmus itt nem az empátiás distresszből, hanem az empátiás törődésből táplálkozik, amelyet valódi altruizmusnak tekintünk. Ebben az esetben a segítő elképzeli a célszemély gondolatát és érzéseit, felveszi perspektíváját. Batson szerint az empátiás aggodalmat átélők a másik jóllétét tartják szem előtt, nem a sajátjukat. A kutatások eredményei megmutatták, hogy az empátiás törődés és a személyes distressz két, minőségileg eltérő affektív válasz. A személyes distresszel összefüggő segítő motiváció egoisztikus, míg az empátiás törődés genuin altruizmussal társul.
Összegezve, a genuin altruizmus legfőbb meghatározója az empátia formája. Az altruizmus az empátia interperszonális kimenetelének tekinthető. Kohut megközelítésében az empátia az érett személyiség, a transzformált nárcizmus jellemzőinek körében tárgyalandó. A a bölcsesség, a kreativitás és a humor mind olyan jellemzők, amelyek az eredményes segítővel szemben támasztott követelményeknek is megfeleltethetőek. Ebben az összefüggésben az altruizmus az alkotóképességgel rokon funkció. A segítő hivatás az ember legkomplexebb késztetéseit és legjobb erőit mozgósítja, ugyanakkor veszély forrása is lehet. E legjobb erőkkel való visszaélés, a genuin altruizmus kapacitásának kimerülése a kiégés szindrómáját vonja maga után. Tehát ha valaki önzetlenül képes segíteni olyan személyeken, akik ezt saját javukra képesek fordítani, a segítőnél burn out azaz a fent említett kiégés jelentkezhet. A köznyelv ezt a folyamatot nevezi a másik ember kihasználásának.
