A kutatások során felmerült, hogy két típusú segítő viselkedésről beszélhetünk: a proszociális viselkedésről és altruizmusról.
A témában az egyik legfontosabb kérdés az lehet, hogy vajon létezik-e genuin altruizmus, vagyis képesek vagyunk-e teljesen önzetlenül segíteni másokon. A kérdésre sokkal nehezebb megadni a választ, mint ahogy azt gondolnánk, emiatt több magyarázat is született.
Az evolúció elmélet ránézésre ellentmond a segítő viselkedésnek, hiszen a biológiai szükségletek feláldozása egy másik egyedért jelentősen csökkenti a túlélés esélyét. A pszichológuskereső oldalon azt olvashatjuk, hogy az evolúciós elmélet egy jeles képviselője, Trivers szerint azért nem szelektálódott ki a törzsfejlődés során a segítő viselkedés, mert az egymással rendszeres interakcióban élő egyedek egymásra utaltsága miatt a másik segítése igenis elősegítette a túlélést.
Egy másik oldal ezt a csoportot más felől mutatja be. A pszichoanalitikusok egy vizsgálat során olyan személyekkel készítettek interjút és Rorschach-tesztet, akik tipikus „irgalmas szamaritánusok”. Az élettörténetük legtipikusabb mozzanata az volt, hogy ezek az emberek korán elveszítették egy közeli hozzátartozójukat, és nem sokkal ezután találkoztak egy olyan személlyel, aki folyton segítséget nyújtott másoknak. A veszteség élmény adta meg hát az alapot a szenvedőkkel való empatikus kapcsolódáshoz. Az altruista viselkedés pedig az empatikus kapcsolódás során átvett fájdalmas függőségi érzéssel, valamint a veszteség fölött érzett düh és szorongás érzéseivel való megküzdés eszközévé vált.
Az arousal csökkentési modell magyarázata a segítő viselkedésre a következő: mivel a megfigyelőben a másik szenvedése személyes distresszt és szorongást vált ki, ezért ennek a kellemetlen belső feszültségnek a csökkentése miatt jelenik meg a segítő viselkedés. Ez az elmélet teljes egészében ellene érvel annak, hogy létezik-e valódi önzetlenség, hiszen eszerint azért segítek, mert a másik szenvedésének a látványa az adott személyben olyan belső, kellemetlen érzést okoz, amelyet nem bír el és nem akar elviselni, ezért segít a másikon. Tehát a segítségnyújtás nem a másikról, hanem a segítségnyújtóról szól.
A szociális tanuláselmélet szerint a másik személy érdekét szolgáló, proszociális viselkedést a megfigyelő gyakran megerősítésért végzi. A megerősítés lehet materiális jutalom, szociális elismerés vagy az önértékelés emelése, míg a proszociális viselkedés elmulasztásáért járó büntetés a szociális elítélés vagy a bűntudat. Érthető, hogy ez az elmélet is kizárja a genuin altruizmust, mert a jutalom és büntetés mérlegelése dönt, nem az önzetlen segítő szándék.
Érdemes megjegyezni, hogy a segítő viselkedés megjelenését több külső tényező is befolyásolja. Ilyen az idő – ha kevesebb az időnk, hajlamosak vagyunk nem segíteni. Ide sorolhatjuk a veszélyt: minél nagyobb a sérülés vagy a kár elszenvedésének esélye, annál kevésbé segítünk. Az adok-kapok viszony esetén nagy valószínűséggel annak segítünk, aki a jövőben majd viszonozza ezt. A hangulat is befolyásol – a vizsgálatok azt mutatják, hogy a hangulatnak más hatása van a gyerekekre és a felnőttekre. A gyerekek hajlamosabbak akkor segíteni, ha jó hangulatban vannak, a felnőttek inkább akkor, ha rossz a hangulatuk.
Bár a felsorolt elméletek ellentmondani látszanak ennek, a további kutatások eredményei azt mutatják, hogy igenis létezik genuin altruizmus, ami azt jelenti, hogy a viselkedés fő motiváló tényezője nem a megfigyelő, hanem a szenvedő állapota. Ez az az empátiás törődésből táplálkozik. Ebben az esetben a megfigyelő felveszi a célszemély perspektíváját, elképzeli gondolatait, érzéseit. Ma már tudjuk, hogy az empátiás törődés és a személyes distressz két, minőségileg eltérő érzelmi válasz. A személyes distresszel összefüggő segítő motiváció egoisztikus, ami megfigyelőre irányul, míg az empátiás törődés genuin altruizmussal társul, azaz a figyelem a szenvedőre irányul.