A kilencvenes évek egyik nagy kedvence volt, 25 évvel ezelőtt olimpiai aranyéremmel tért haza Barcelonából Ónodi Henrietta. De legalább ilyen fontosak világ és Európa-bajnoki címei is. Ha a magyar női tornáról van szó, akkor a neve megkerülhetetlen. Decemberben Békéscsabán járt Ónodi Henrietta, a 7. Tv Csabai Forgatag című műsorában Varga Diána műsorvezető beszélgetett vele a tornaklubban.
– Ötéves korában kezdett tornázni. Mi indította el a pályán?
– Négy-öt évesen kezdtünk. Annak idején kiválasztásokra jöttek az edzők a tornaklubtól. Egy ilyen kiválasztás alapján ajánlották, hogy próbáljam ki a tornát. El is mentünk, és már a kezdet kezdetén nagyon megszerettem. Amikor pedig elsős lettem, bekerültem a csapatba is.
– Mennyire meghatározóak az alkati adottságok ahhoz, hogy valakiből tornász legyen?
– Segít, ha a gyermek alacsonyabb, vékonyabb testalkatú, hiszen egy magas tornásznak nehezebb a testét forgatnia, és nehezebb ugrania is.
– A tornánál vannak folyamatok, kisgyermekkorban a szoktatással indulnak, majd egyre nehezednek a feladatok. Mikorra látszik az, hogy valakiből akár élsportoló is lehet?
– Ez sok mindentől függhet. Van egy alapadottság, egy izomzat, egy testalkat, amiből ki lehet indulni, de a továbbiakhoz kell az ember akarata, és kell a támogató családi háttér is. Változó az is, kinél mikor derül ki, hogy élsportoló lehet. Van, akinél nagyon korán észre lehet venni, hogy nagyon küzd, nagyon akar, mások később 11-13 éves korukban érnek meg erre. Én egészen kis koromban nagyon akartam tornászni, és nagyon strapabíró is voltam. Nyilván egy 6-7 éves gyerek nem az olimpiában gondolkodik, de előny volt, hogy nagyon-nagyon szerettem tornázni, és bírtam a nehéz munkát.
– A torna időigényes sportág, nagyon sok edzésre van szükség az eredmények eléréséhez, nagyon kevés szabadidő marad. Mekkora lemondással járt mindez?
– Mindig úgy éreztem, és azt is szoktam mondani, hogy ez nem lemondás, hanem egy másfajta élet. Ma sokan az egész napjukat a számítógép előtt töltik. A sportban legalább mozognak, elfoglalják magukat, jó helyen, biztonságban vannak. A sport által megtanulnak küzdeni, keményen dolgozni, megtanulják a kitartást, a csapatszellemet. Én soha nem éreztem úgy, hogy bármiről is lemondtam volna – egyszerűen csak másmilyen volt a gyerekkorom, mint sok más kortársamé. Nem volt invitáló számomra, hogy moziba járjak, sétálgassak, vagy csak lógjak valakivel, szerettem a tornaklubba járni, hiszen itt volt a közösségem, itt voltak a barátaim, úgyhogy ez számomra nem volt lemondás.
– A torna nagyon összetett sportág, benne van a sérülés veszélye is. Egy-egy mélypont, esetleg sérülés után mi motiválja az embert arra, hogy folytassa?
– Ilyenkor segít az edző, a szülő, aki támogat. Mindenkinek vannak rossz napjai, rossz versenyei, akár rossz évei is. Viszont ha megfelelő a háttér és a sportoló személyisége, akkor az át tudja lendíteni a nehézségeken. Engem nagyon támogattak a szüleim, mindig mellettem álltak, és az edzőim is motiváltak, segítettek. Ez egy csapatmunka, hiszen egy gyermektől még nem igazán várható el, hogy saját magát tudja motiválni a kudarcok után.
– Mennyire van egymásra utalva az edző és a tornász?
– Nagyon. Szerintem úgy 50-50 százalékos csapatmunka ez. Mindenki más személyiség, amikor például egy gyerek elfárad, vagy történik vele valami, fontos, hogy azt az edző észrevegye és tudja kezelni. Szinte családi kapcsolattá alakul ez az idők folyamán.
– Sok idő, és rengeteg munka kell ahhoz, hogy egy tornász a versenyeken megállja a helyét. Sokszor kamerák kereszttüzében, hatalmas közönség előtt kellett koncentrálni és teljesíteni. Hogy tudta kizárni ezeket a külső ingereket?
– Ahogy egyre többet versenyez valaki, ez kifejlődik és javul. A háziversenyekkel kezdjük, amikor a szülők, tanárok, barátok bejönnek, aztán fokról fokra edződünk ehhez is. Jönnek a vidéki versenyek, az országos versenyek a nemzetközi versenyek előtt. Persze nem mindig sikerül. Nem feltétlenül a nézők és a kamerák zavaróak, nekem volt olyan világversenyem, amikor egyszerűen nem tudtam úrrá lenni az izgalmamon, annyira izgultam, hogy nem sikerült megnyugodni a versenyre sem.
– Sportolóként már a rendszerváltás előtt is sokat utazott. Gyermekként mi az, amit be tudott fogadni, mennyire tudta összehasonlítani a kinti viszonyokat az itthonival?
– A rendszerváltás előtt nagyon nehezen lehetett külföldre utazni, főleg természetesen nyugatra. Az első versenyeink a volt szocialista országokban voltak, életemben először repülőn akkor utaztam, amikor Lengyelországba mentünk versenyre. Azokban az országokban nagyjából ugyanazt tapasztaltuk, mint itthon. Aztán amikor először mentünk nyugatra, észrevettük, hogy nyitottabb az ország, mások a lehetőségek. Nagyon jó érzés volt, hogy fiatalon már világot láthattam, Észak-Koreaától Izraelen keresztül az Egyesült Államokig nagyon sok helyre eljutottam, főleg akkor, amikor már komolyabban versenyeztem. Talán ennek is köszönhető, hogy felnőttként is könnyen alkalmazkodom új környezetekhez. Ráadásul betekinthettem abba, hogy más kultúrákban hogyan élnek az emberek. A sport olyan extrákat is adott, amit más gyermek nem élhetett át – rengeteget kaptam a tornától.
– Hogy élte meg kamaszként a rendszerváltást?
– Nekünk nem volt olyan vészes. Gondolom, a felnőttek másként élték meg. Minket a politikai része nem érintett, ezeket a terheket az edzőink és a szüleink viselték. Én akkor a sportnak köszönhetően már többször voltam nyugaton is, volt tehát egy kis kitekintésem. Azt láttuk, hogy a klubban változások történtek, mások voltak a támogatások, de más nem éreztünk ebből.
– Utána jött a 1992-es barcelonai olimpia a máig felejthetetlen pillanatokkal. Emlékszik még, hogy milyen elvárásokkal utazott ki?
– Mivel az azt megelőző évben már Európa-bajnok voltam, év elején, a világbajnokságon pedig meglett az aranyérem és az ezüstérem – így nagyok voltak az elvárások. Nyilván éremért mentünk, elég nagy volt a nyomás. Óriási munka volt mögöttük, a technika megvolt, ott arra kellett figyelni, hogy nyugodtak maradjunk, tudjunk koncentrálni. Ez szerencsére sikerült.
– Amikor a dobogó legfelső fokára állt, érezte, hogy a csúcsra ért?
– Az olimpiára nagyon készültem, mikor sikerült a gyakorlat, először csak az iszonyatos fáradságot éreztem a mögöttem levő sok fizikai és szellemi tehertől. Amikor hazajöttünk, akkor éreztem meg igazán, hogy milyen nagy eredmény ez, és mekkora hatással van másokra is. Sokan vettek körül, és fontos volt, hogy 18 évesen a szüleim segítettek feldolgozni ezt is. Óriási szeretet vett körül, úgy érzem, másoknak is segített, hogy ilyen eredménnyel értünk haza.
– Az olimpia után egy szünet következett a torna terén.
– Egy időre leálltam, és elkezdtem az egyetemet az Egyesült Államokban és az volt a legfontosabb. Aztán, mivel hiányzott a mozgás, az egyetem mellett egy kis tornateremben edzettem, amikor az időm engedte. Viszonylag gyorsan jöttek vissza az egyes elemek is. Egy idő után felmerült, mi lenne, ha folytatnám. Hazatelefonáltam, jeleztem, hogy szeretném folytatni. Válogató versenyeken estem át, egyre jobb formába kerültem, így merült fel, hogy induljak az 1996-os olimpián is. A ’96-os olimpia után még egy egyetemi versenyt végigcsináltam, nem volt elegendő időm felkészülni, és volt egy félelem is bennem, ez volt az a jel, ami után úgy éreztem, hogy most már inkább csak az egyetemre koncentrálok.
– Utána kint is maradt. Ez volt az eredeti terve?
– Nem. Édesapámmal úgy terveztük, hogy létrehozunk itt Békéscsabán egy fitneszközpontot. Aztán a ’96-os olimpiai felkészülésem idején édesapám nagyon beteg lett. Az olimpia után hazajöttem, és sajnos ő még annak az évnek a decemberében meg is halt. Még egy darabig itthon voltam, de apukám nélkül már nagyon más volt minden, és nem volt realitása a közös álmunknak. Aztán megismertem a férjemet, a szerelemből házasság lett, és a férjem karrierje miatt most is kint élünk.
– Nem ritka, hogy élsportolóból edző válik, vagy hogy olyan foglalkozást választ, ami kötődik a sportdiplomáciához. Ez önnél is szóba került?
– Edzősködtem az egyetemi évek alatt, és akkor is, amikor a férjem az orvosin tanult. Amikor ő elvégezte az iskolát, saját rendelőt nyitottunk, és mivel nekem üzleti végzettségem van, én ültem be az irodába segíteni neki, és ez így működik tíz éve, az edzősködés pedig elmaradt.
– A közösségi oldalán többször oszt meg a magyar sporttal, köztük a csabai tornával kapcsolatos bejegyzéseket. Maradt valamilyen kapcsolata a klubbal?
– Próbálom követni az eseményeket, és néha írunk egymásnak az edzőimmel, de nem vagyunk munkakapcsolatban. Örülök, hogy a mai napig nem felejtettek el a sportszererő emberek, pedig már régen voltak a versenyeim.
– Mit üzenne azoknak, akik ma vágnak bele a tornába, vagy bármilyen sportba?
– Magamból kiindulva talán azt tudnám mondani, fontos, hogy szeressük azt, amit csinálunk. Erőltetve nem megy! Ha pedig eredményeket akarunk elérni bármiben, azért nagyon meg kell dolgozni – lehet az bármi, az eredmény csak munkával jön. Ha megtaláljuk azt, amit szívből csinálunk, még a nehéz munka is könnyebbnek tűnik!
