Mert bizony az 1922-es Nosferatu Bram Stoker hatalmas sikerű, 1897-es rémregénye, a Drakula arcátlan nyúlása volt, olyannyira, hogy amikor a Stoker család hírét vette a készülő német dolgozatnak, súlyos perekkel fenyegetőztek. Murnau filmjének szereplői így végül német neveket kaptak, Drakulából pedig Orlok lett. Később aztán ennek ellenére is el kellett pusztítani a kópiákat, mert a bíróság az örökösök javára döntött, de szerencsére nem lett minden az enyészeté.
Orlok gróf patkányszerű nosferatuja (mely szó vérszívót, vámpírt, tisztátalant jelent) Max Schreck alakításában generációkra hozta rá a frászt. Össze sem lehetett hasonlítani Lugosi Béla delejes tekintetű, ámbár túlontúl elegáns arisztokratájával, aki viszont 1931 óta a definitív vámpír archetípusa lett. Kettejükben egy dolog mégis közös: nyomokban sem emlékeztetnek a legenda alapjául szolgáló, egykor valóban létező, havasalföldi fejedelemre, „karóbahúzó” Vlad Țepeșre. Francis Ford Coppola volt az első, aki 1992-es Drakula-adaptációjában (relatíve) hitelesen jelenítette meg a történelmi alakot, ötvözve Stoker teremtményével.
Robert Eggers (A boszorkány, A világítótorony) a modern horror egyik fenegyereke tette le az asztalra a Nosferatu legutóbbi újragondolását, melyet 1979-ben Werner Herzog is feldolgozott már Klaus Kinskivel a főszerepben. A német rendező egyszerre adaptálta Stoker regényét és nyúlt vissza Murnau művéig, utóbbi esetében leginkább a gróf fizimiskáját tekintve. Herzog fimjében a gróf gonosz, mégis tragikus figura, aki leginkább meghalni szeretne már, mégsem tud. Eggers ehhez képest nemcsak Țepeș mitikus alakjához közelítette jobban saját nosferátuját, de mind az 1922-es, mind az 1979-es filmtől elkülönbözni igyekezett, leginkább a témaválasztás kapcsán.
Forrás: Universal Studios
Vén véna
Újrafeldogozást készíteni mindig rizikós, kiváltképp igaz ez egy olyan, többszörösen terhelt alapanyaggal kapcsolatban, mint a Drakula-mítosz. A Nosferatu az amerikai rendező régi filmterve volt, végül mintegy tízéves szendergés után kapott zöld lámpát a Focus Feature-től, illetve az Universal Studiostól (utóbbi egyébként a szörnyfilmek nagyágyúja volt a 30-as években). Eggers mozija alapvetően nem bolygatta meg a stokeri történet alapjait, bár ahogy a film címéből is következik, Murnau és forgatókönyvírója, Henrik Galeen karaktereit használta.
Thomas Hutter (Nicholas Hoult), a fiatal wisborgi ingatlanügynök nem hétköznapi megbízást kap főnökétől, Herr Knocktól (Simon McBurney), aki egy erdélyi gróffal kötött üzletet egy, a városban álló ódon kastély megvásárlása ügyében. A magának való grófot hajlott kora okán a fiatalember keresi fel otthonában. A friss házas ingatlanost fiatal felesége, Ellen (Lily-Rose Depp) nagyon nehezen engedi el, ugyanis újra azok a rémálmok gyötrik, melyektől fiatal lányként is szenvedett. Thomas az előléptetés reményében mégis útra kel, de amit a Kárpátok között talál, az nem egy idős, társaságra vágyó nemesember, hanem maga az ördög.
Talán nem érdemes ennél jobban elregélni a történetet, melyet az arra fogékonyak már egészen biztosan unásig ismernek. Említettem ugyanakkor, hogy Eggers a témaválasztás kapcsán igyekezett új irányokat találni. Felmerülhet a kérdés, hogy egy klasszikus vonalvezetésű vámpírfilm kapcsán mégis mi más lehet a téma, ha nem a vérszívás, a szűzlányok torka (avagy ha Leslie Nielsent kérdezzük, umbiculus nyakillucusa) után epekedő rettenetet bemutatása és esetleges legyőzése. Stoker története a viktoriánus Anglia társadalmának félelmeit, bigottságát és erényeit is megmutatta azzal a távoli és idegen, rossz szándékú Mással szemben, aki a ködös Albionban igyekezett megvetni a sírját lábát. Ehhez képest nagy ugrás volt Coppola mozija, melyben a szerelem kapott kiemelt hangsúlyt, a megváltás lehetőségét is felvillantva. Herzog melankólikus vámpírját pedig mintha az angol tavi költők egyesített spleenjéből gyúrták volna azzá a romantikus rémalakká, aki még szánalmat is képes ébreszteni az emberben.
A 2024-es Orlok gróf (Bill Skarsgård) azonban minden korábbinál sátánibb teremtmény, aki, mint Petőfi versében a vágtató Tisza, nemes egyszerűséggel el akarja nyelni a világot.
Forrás: Universal Studios
Élőhalottas menet
Eggers már debütfilmjében is boszorkánysággal, fekete mágiával foglalkozott, a Nosferatuval pedig teljesen elmerült az okkultizmusban. Az új változatban Orlok gróf még életében fekete mágus volt, akit az ördög átka súlytott, s aki emiatt, bár továbbra is szörnyű hatalommal rendelkezik, élőhalottként rekedt meg a létezésnek ezen a síkján. Orlok nem tragikus hős és semmiképpen sem szerelemre vágyó halhatatlan, mint a korábbi iterációkban, de nem is egy, csupán a szomját csillapítani vágyó vérszívó: a gróf itt maga a halál, aki megront, pusztít és elemészt.
A filmben a vérivás sem a klasszikus módon, hanem szívtájéki vad harapásként jelenik meg, de ennél is nagyobb szerepet kapnak a gróf okkult varázslatai, melyek révén nemcsak megjelenik valaki álmában, de meg is szállja az illetőt, sőt nemi erőszakot követ el kiszemeltjein. A Nosferatu előzeteseiben szerencsére nem leplezték le idejekorán a vámpírt, akinek így első megjelenése igazán hatásosra sikeredett. Eggers vérszívója ruházatát és küllemét tekintve valóban egy hajdanvolt, tekintélyt parancsoló erdélyi nemesre emlékeztet, miközben a viselet alól szinte kicsap a rothadó húsból áradó hullaszag. A megjelenés ugyanakkor csak egy faktor, mely bár mesteremberek keze munkáját dícséri, de Bill Skarsgård is hozzátette a magáét: a színész lassú, hörgő légzése, valamint mongol torokének-gyakorlatokkal egy oktávot mélyített hangja hátborzongató elegyet alkotnak.
Forrás: Universal Studios
Tetemrehívás
Hangulatában rendkívül erős, a néző mellkasára telepedő, klausztrofób mozi lett a Nosferatu, amely a zsáner vérhez és jumpscare-ekhez szokott rajongóit is meglepheti helyenként. (Én a premier napján láttam a filmet, de kellett néhány nap az emésztéshez.) Eggers sosem elégedett meg a vásári rémísztgetéssel, így új filmje is inkább a lélekre hat, mint a zsigeri ösztönökre. A lélekre viszont nagyon, a Nosferatu ugyanis – és így visszagondolva, azt hiszem, ennek megértéséhez volt szükségem erre a pár napra – nemcsak a gonoszról, mint egy sokszor megfoghatatlan entitásról szól, hanem a gonosz szálláscsinálóiról is. Azokról, akik ezért vagy azért, de eladják a lelkület; azokról, akik behódolnak annak a sötétségnek, amely mindannyiunkra leselkedik; és azokról is, akik nem egyszerűen beadják a derekukat, de meginvitálják a gonoszt tulajdon életükbe.
Nem kell az okkultizmusban való jártasságra szert tenni, hogy ennek napi vonatkozásait is értse, de legalábbis érezze az ember. És bár a Nosferatu horrorfilm, vitán felül fontos kérdéseket vet fel az egyén felelőssége, a megfizetendő ár és a gonosszal való (belső) küzdelem viszonylatában is. Mindez persze egyéni olvasat, szerencsére Eggers filmje nem lett didaktikus tanmese. Kívánnivalót néhol persze hagy maga után (nem minden színész volt a helyzet magaslatán, egyes jelenetek indokolatlanul hosszúra nyúltak), de erősségei (a képi világ, a zene, Willem Dafoe von Franz professzor szerepében és persze Bill Skarsgård) bőven ellensúlyozzák az előbbieket.
A Nosferatutól egyébiránt nem kell műfaji vérátömlesztést várni, hiszen egyrészt bizonyosan nem ezzel a céllal készült el, ugyanakkor ismét felhívta a figyelmet a modern vámpírmítosz kiindulópontjára, Bram Stoker Drakulájára, amely immár 128 éve örvend töretlen népszerűségnek – nem véletlenül!
