Amikor a gyermekeink óvodába kerülnek, az nekünk, szülőknek is keserédes mérföldkő. Hiszen tudjuk, az az élet rendje, hogy a csemetéink előbb-utóbb önállóak legyenek, mégis, aggódunk értük, hogyan fognak boldogulni nélkülünk. Sok család esetében pedig az óvodakezdéssel jön el az első nagy elválás ideje.
Ilyenkor könnyíti meg a beszokást, és az óvodában töltött éveket, ha dolgozik ott egy „Évike”. Szándékosan nem nevezem meg pontosabban a dajka nénit, hiszen minden óvodában vannak olyan személyek, akik derűt csalnak a gyermekek arcára. És ha így van, akkor azok az óvodák olyan helyek, ahova bizalommal adhatjuk be reggel a gyerkőcöket, hiszen tudjuk, hogy jó kezekben vannak.
Papírforma szerint Évike nem is a mi dajka nénink volt, hanem a szomszéd csoporté. Mégis ő volt az, akit a beszokó gyermekem először a bizalmába fogadott. Ha reggel Évike meglátta a kabátomba kapaszkodó kisfiamat a folyosón, azonnal jött, és kedvesen behívta, vigasztalta. Természetesen a mi csoportunk pedagógusai is kedvesek, aranyosak, de valamiért az első kapocs Évikével alakult ki.
Bevallom, először azt hittem, csak azért kedves velünk, mert az édesapám az ő lányának az osztályfőnöke volt, de gyorsan kiderült, hogy nem így van. Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok, az én gyermekem már szívesen járt oviba, és én is jobban észrevettem a mellettem lévő szülőket és gyermekeket, megláttam, hogy Évikének mindenkihez volt kedves szava. Például, amikor a sapkát egészen az állukig húzták a kicsik, csak hogy ne tudják elvégezni a kötelező testhőmérést a dajkák, ő nemcsak a gyerekek homlokát, de a mosolyát is előcsalogatta.
Kedves jószívű dadusok! Szeretném megköszönni nektek a szülőtársaim nevében is a munkátokat, ami sokkal több, mint puszta gyermekfelügyelet! Hálás vagyok, hogy vannak "Évikék"!
