– A nyolcvanas években egy csomó művész lett szabadúszó. Remek szó – remek felütéssel. Miközben nemrégiben épp egy fotós azt nyilatkozta valahol: „Szabadúszó vagyok, ergo kergetem a munkát”.
– Tudom, merész voltam, de 2017-ben úgy éreztem, változtatni szeretnék. Szükségem volt az új inspirációkra. Majd szó szerint egy 180 fokos fordulatot vett az életem. Egy évig Fekete Péter (a Jókai színház korábbi igazgatója – S. T.) által vezetett Fővárosi Nagycirkuszban dolgoztam, mint produkciós menedzser.
– Akit állítólag egyszer kimegy a színpadra, az nem szabadul.
– Igen… és szerencsére Seregi Zoltán igazgató úr nem engedte el a kezem. Azóta is évi két-három előadásban játszhatok, így nyugodtan kijelenthetem, hogy a csabai teátrum az anyaszínházam.
– Legelőször 2007-ben, a Vigadóban láttalak az osztályoddal játszani. A drága Kara Tücsi és Czitor Ati voltak az osztályfőnökeitek. Emlékszem, mindenkinek nagyon szép hangja volt; valaki azt mondta, musical osztály vagytok.
– Igen, de mesterségtanárok éppen, hogy ez ellen mentek. A prózai oldalunkat is igyekeztek erősíteni. De természetesen a zene mindig ott volt az osztály életében. Fekete Pétertől már a második év végén, a gálán lehetőséget kaptunk.
(forrás: Nagy Robi)
– Mikor döntötted el, hogy színész leszel?
– Csak a középiskolában.
– Miért vártál oly sokáig?
– Az általánosban olvasásból mindig ötös voltam. Majd a mezőberényi Petőfi gimiben, Szabó Ila tanárnő magyaróráin derült ki, hogy talán vannak adottságaim ehhez a szakmához. Nála minden óra elején valakinek el kellett mondani egy verset. Ez azért volt fantasztikus, mert akkor otthon elő kellett venned, foglalkoztál a magyar irodalommal.
Az egyik órakezdő versfelmondást követően utánam jött a folyosón, és azt mondta, „Ezzel kezdeni kellene valamit!”. El is kezdtünk dolgozni. Sok iskolán kívüli plusz órát szánt arra, hogy szakkörök keretein belül okítson, tanítson különböző beszédtechnikai gyakorlatokkal, versekkel. Majd a munkánk gyümölcse is meglett: először az országos Kazinczy, Szép magyar beszéd különdíjas lettem, s a következő évben pedig Kazinczy éremmel tértem haza. A sikerek hatására a tanulmányi eredményem is javult. Egyszóval Szabó Ila fertőzött meg az előadás, a szereplés iránti szerelemmel. Azóta is nagyon jó viszonyban vagyunk; szinte a második anyukám.
– Így egyértelmű volt, hogy a Színitanházat választod.
– Nem… Mert a szüleim – akik mezőgazdasági munkából éltek – mindig azt szerették volna, hogyha biztos szakmát választok. Így a gimi után a Szegedi Tudományegyetem magyar-kommunikáció szakára jelentkeztem. De egy év után csak a színházban kötöttem ki.
– Egy ilyen iskola mondhatni a Színművészeti előszobája.
– Az az érdekes, hogy nekem – mint más fiatal színészpalántának – nem az volt az első utam, hogy a Színművészetire jelentkezzek, hanem itt maradtam. Szeretem ezt a megyét. Majd a csabai színiskolában két éven keresztül többen is rágták a fülemet, hogy próbáljam meg. „Na jó…” – gondoltam, és az első rostán kapásból továbbjutottam.
(forrás: Nagy Robi)
– Azt hittem, kapásból kiestél.
– Nem, de ez lett volna nekem is a logikus.
– Volt benned drukk, hiszen akkor már elég sokat szerepeltél.
– Az első körnél még nem volt. Amikor azonban továbbjutottam, már éreztem, hogy van tétje a dolognak. Majd a következő héten egy csomó, új dalt, monológot kellett megtanulnom, miközben a színházban épp vizsgaidőszak volt. Ráadásul a második rosta már nem egy kis stúdióban zajlott, hanem egy nagy előadóteremben. Ezerrel égtek a lámpák, közben a nézőtéren kiszúrtam Molnár Piroskát – aki szintén kunágotai. Az a kör már nem sikerült.
– Hányan vannak, akiket csak negyedjére vesznek fel.
– Akkor még nem éreztem azt, hogy szükségem lenne arra a diplomára.
– Most sem hiányzik?
– Most már járok (nevet). Drámaisntruktori szakon vagyok elsős.
– Októbertől te szinkronizálod a TV2-őn futó, Testvérek című sorozat egyik főszereplőjét. Hogyan és mikor talált meg ez a munka?
– Riegler Reni barátosném – aki szintén Békéscsabán végzett – egyszer elvitt a DDS Stúdióba, és bemutatott egy-két rendezőnek. Egyből kaptam egy egymondatos szerepet. Majd azt mondták: „OK., Robi mehetsz is a pénztárba a pénzért”. Azt követően egy jó ideig tömegeztem – parkban, presszóban, focipályán stb. Ez olyan, mint a filmekben és a színházakban a statisztálás.
(Mint két tojás: Nagy Robi és Onur Seyit Yaran – Forrás: Nagy Robi Facebook-oldala)
– És jött a Testvérek.
– Az egyik alkalommal Vadász Bea szinkronrendezőnél szintén tömegeztem és kiszúrt. Amikor behívott az irodájába, egyből mondtam neki, hogy „Bea, tudom, mire készülsz, de én még nem csináltam ilyen nagy dolgot”. Annyit mondott, hogy semmi gond, üljek le, kezdjük el, és mindenben segíteni fog. Nagyon sokat tanultam és a mai napig tanulok tőle. Hálás vagyok a sorsnak és Rigler Reninek, hogy ilyen jó kezekben tanulhatom ki ezt a szakmát.
– Munka közben a stúdióban ott van a társad is?
– Nincs. Általában egyedül vagyunk a stúdióban. Lehet, hogy hallod a másikat, mert már hamarabb felvették, de leggyakrabban csak a törököt hallod. Előtted van egy tv-monitor, egy tablet, miközben figyelni kell a timekódot, amely a belépést segíti.
– Megesik, hogy javítják?
– Persze. De ez természetes. Nincs ezzel semmi gond. Sőt, másodjára még jobban is szokott sikerülni.
– Milyen volt először visszahallani a hangodat?
– Érdekes.
– Mit szóltak a kollégák?
– Jók voltak a visszajelzések.
(forrás: Nagy Robi)
– Néznéd amúgy?
– Nem biztos, mert nagyon kevés időm van tévé elé ülni.
– El tudnád képzelni, hogy „csak” ezt csinálnád?
– Nagyon sok kolléga jó néhány dologgal foglalkozik a szinkron mellett. Ahogy mondtam, én is játszom Csabán, a Madáchban, a Cervinusban és a Karaván Színházban. Idén pedig alapítottam egy rendezvényszervező céget, amelyben néhány kollégámmal közösen előadásokat, fellépéseket szervezünk.
– A következő lépcső a filmipar lesz?
– Ha adódna lehetőség, akkor biztos azt is bevállalnám.
– A Covid kétszer is kétvállra fektette a kultúrát. Nem kaptad meg a szüleidtől, hogy „Látod, fiam, igazunk volt!”?
– Nem, mert akkor derült ki, hogy a családom mennyire támogat és büszkék is rám. Azon a helyzeten is átsegítettek.
