Prekop János jelenleg nyugdíjasként (de furcsa leírni) a kétsopronyi általános iskolában tanít; 34 éve tegeződünk. Amikor új otthonába megérkezem, kivételesen valamit épp szerel.
– Sosem pihensz?
– Ha nyugdíjas korodban nem működik benned a vitalitásgenerátor, akkor visszafejlődsz. Nincs is mester, aki ezt megcsinálná nekem.
– Alapvetően félnek tőled a szakemberek?
– Olykor „térdre kényszerítettem” őket… Például az előző házamnál vagy egy évig vártam rájuk, majd inkább megcsináltam mindent magam.
– Emlékszem, ’84-ben egy piros Skoda mikrobuszt lakóbusszá alakítottad át. Honnan jött az a remek ötlet?
– Imádok utazni. A dalai láma egyik üzenete az, hogy légy mindig úton! De nem abban az értelemben, hogy utazz mindig.
– A Skoda felfigyelt rád?
– Nem. Ugyan elküldtem nekik a kocsiról készült fotót, de nem válaszoltak. A KPM (Közlekedés -és Postaügyi Minisztérium) azonban megengedte, hogy megcsinálhassam. Azt követően Nysa mentőautóból, Peugeot-ból és Toyotából is gyártottam egy-egy lakóautót.
– Mi volt a minta?
– Egyszer egy kempingben, nyugati vendégeknél láttam egy ilyet.
– Ma már nincs akkora kempingláz, mint 40 éve.
– Ma már nem is mennék el. Akkoriban bátrabban lehettél kint a szabadban esténként.
– Ellenben Kalmár Zsolti barátoddal hátizsákos turistaként bejártátok a fél világot. Hogy találtatok egymásra?
– A ’90-es években együtt tanítottunk a tanítóképzőn; egyszer mondtam neki, hogy „Megyek Lisszabonba”. Mire ő: „Megyek én is, jó?”.
– Mindig ketten, nők nélkül utaztok?
– Eredendően teljesen más az érdeklődéskörünk, mint a hölgyeknek. Minket a kocsmák, piacok, kikötők, templomok, életformák, míg őket a vásárlás és a strand érdekli leginkább. Nem mellesleg, korábban könnyeb volt utazni, mert a repülőre felvihettünk konzervet, pálinkát.
– Repinek?
– Fertőtlenítés miatt; kajálás előtt és után, mert megvéd az emésztőrendszer fertőzéses betegségei ellen.
– Milyen meredek helyzeteitek voltak?
– Kenyában ki akartak fosztani bennünket, így hihetetlen iramban el kellett futnunk – na, ott nem tudom, mit csináltunk volna a hölgyekkel. Santiago de Chilében pedig egyszer tüntetés volt, ott is forrt a levegő, és bemenekültünk egy fénymásolóboltba. Vagy például, amikor 2005-ben a Maldív-szigetekre mentünk volna, a cunami azonban elmosta a területet, így átváltottuk a jegyeinket a Bahamákra, illetve San Franciscóba. Nekem két útlevelem volt: a régi, amely ugyan lejárt, de még érvényes volt benne az amerikai vízumom, az újban azonban még nem volt beutazási engedélyem. Ebből kifolyólag a reptéren nem értették meg, hogy miért van két útlevelem, és el is vittek kihallgatni.
Egy mozgólépcsőn mentem fölfele. Olyan volt, mint egy moziban, csak éppen én voltam a főszereplő. Miközben Zsoltot sehol sem láttam. Ráadásul épp akkor volt robbantásos merénylet a kenyai amerikai nagykövetségén. Ki is volt írva, hogy indoklás nélkül visszafordítanak. Tehát felvittek kihallgatni, miközben már alig volt 10 perc az indulásig. Végül meggyőző lehetett a személyem, mert elengedtek, de az a néhány perc baromi kínos volt. De olyan is volt, hogy román határőrök „üldöztek” bennünket a földeken. Mi is történt? A határtól 30 méterre a román területen volt egy Árpád-kori rom, ezt néztük meg a gyerekekkel, és Ugrai Gábor, az egyik jankays kollégám tartott ott történelem órát. De nem tudtuk, hogy engedély kell hozzá. Így a határőrség migrációs szállítmányt feltételezett. Szerencse, hogy velünk volt a tenkei lelkész, kimagyarázta, de azért az útlevelünk számát felírták, így nem tudtam mi várhat ránk, ha máshova utaznánk, ha határsértőként felvesznek a nemzetközi nyilvántartásba.
***
A Kalmár-Prekop kombó az összes kontinensen, negyvenvalahány országban járt; legutóbb Izraelben voltak. János kulturjobbágynak, azaz szellemi földművesnek; Zsolt képi gondolkodónak vallja magát. Utazásaik élményét a legtöbbször előadásokon prezentálják, azonfelül magánkiadványokban mutatják be.