Minél több időt töltünk idős édesanyánkkal, annál tovább fog élni

Van valami, ami még a betegségeknél, a káros szenvedélyeknél is veszélyesebb az idősekre nézve. Ez a magány. Ne hagyjuk őket egyedül!

 

Mikor láttuk utoljára az édesanyánkat? Mikor beszélgettünk vele egy jót, mikor nevettünk vele együtt utoljára? A társaság, a szociális kapcsolatok, a rájuk fordított idő sokkal fontosabb nekik, mint eddig gondoltuk – erről ír a Ridikül.

 

Türelem, türelem, türelem

Tény, hogy az idős emberekhez sok türelem és elfogadás kell. Néha pont olyan nehéz velük, mint egy óvodáskorú gyerekkel, sok mindent kell elmagyarázni nekik, tele vannak furcsa és számunkra értelmetlennek tűnő szokással, hangosak vagy éppen túl halkak, és igen, néha még az is előfordul, hogy nem a legnagyobb jóindulattal fordulnak már a világ felé, esetleg reményvesztettek, cinikusak, ami valahol azért érthető. Sokat éltek, sokat tapasztaltak, látták a világ legszebb, de a legotrombább felét is. A mi dolgunk nem az, hogy megváltoztassuk, hanem hogy elfogadjuk, szeressük és támogassuk őket, s ami a legfontosabb, ne hagyjuk, hogy elmagányosodjanak, hiszen pontosan akkor kezd rohamosan romlani az állapotuk, amikor egyedül maradnak.

 

 

Kutatások

Egy tanulmány szerint, melyben 1600 71 évnél idősebb ember szokásait vizsgálták, a magány sok esetben depresszióhoz, a kognitív képességek hanyatlásához és egészségügyi problémákhoz, koszorúér-betegséghez, korai halálhoz vezet. Egy másik tanulmány, amely 2010-ben jelent meg, azt állapította meg, hogy a hosszú élethez a szociális kapcsolatok legalább olyan fontosak, mint az egészséges életmód.

„Ha sokáig akarunk élni, nemcsak egészségünkre kell odafigyelni, hanem ápolni kell a kapcsolatainkat családtagjainkkal, barátainkkal” – írja a Webmd.com. A történelem során a hosszú élet legnagyobb ellensége az élelem és a biztonság hiánya, valamint a betegségek voltak, manapság ez a magány. Talán még veszélyesebb, mint a dohányzás vagy az elhízás. 

 

 

Ma már másképp csinálnám

Éva ma már bánja, hogy nem engedett édesanyjának: „Anyu nagyon régóta élt már egyedül, apu több mint 25 éve halt meg, akkor költözött fel ide Budapestre, tőlünk három buszmegállónyira. Akkor még nagyon kicsi volt a fiam, anyu sokat segített, vigyázott rá, mi pedig biztonságban éreztük magunkat a közelében, mert bármi közbejöhetett napközben, ő elhozta az óvodából, iskolából. Aztán a fiam felnőtt, anyu nyugdíjas lett, s én ugyan mindennap felhívtam, szombatonként pedig nálunk ebédelt, tudom, hogy nagyon egyedül érezte magát. Ahogy teltek az évek, nekünk egyre gyorsabb lett az életünk, neki pedig egyre lassabb. Tavasztól őszig a lakótelepen barangolt, összeismerkedett pár hasonló korú nyugdíjas asszonnyal, de őszintén szólva, mi ezt a férjemmel sosem néztük jó szemmel. Amikor már fel is jártak hozzá, szóvá tettük, nagyon féltettük, mivel akkoriban a környéken sok rémtörténet keringett kifosztott, bántalmazott idős emberekről. 

Anyu hitt nekünk, és szépen lassan leépítette ezeket a barátságait, bezárkózott teljesen. Már hozzánk sem járt el, én mentem hozzá szombatonként, de egyre kevesebbet beszélt. Azt hiszem, nem volt miről. Ma már nagyon bánom, hogy szóvá tettem a barátságait, bánom, hogy beleszóltam az életébe, bánom, hogy jobban tudtam. Elképesztően hiányzik. Bárcsak több időt töltöttem volna vele, bárcsak jobban odafigyeltem volna rá!”

Minőségi időt tölteni idős szeretteinkkel nemcsak az ő egészségük szempontjából fontos, de sajátunkéból is. Az az élettapasztalat és bölcsesség, melyeknek a birtokában vannak, felbecsülhetetlen. Ha nemcsak beszélünk, hanem beszélgetünk is velük, ha nemcsak halljuk, de meg is halljuk a szavaikat, akkor komoly segítséget tudnak nyújtani idős hozzátartozóink, arról nem is beszélve, hogy senki sem ismer és senki sem ért meg úgy minket, mint a saját szüleink.

 

Forrás: ridikul.hu

Megosztás:

Címke: ,