Milyen szép kis város ez a Békéscsaba! Nem lehet hazavinni?

Naná, hogy a hosszú hétvége előtti nap, csütörtök 15.10-kor romlik el a kocsimban a fék. Elfolyt az olaj, mert valahol elszakadt a vezeték, mondja a szerelőm.

– Elvágták volna?!! De hát tudtommal, nincsenek haragosaim! – mondom Pisti bácsinak a műhelyben. (Maximum Harai-goshiaim vannak… ez a cselgáncsban a kaszáló csípődobás japán neve, illetve fordítva… és bocsánat a nagyfejűségért, de ezt a poént egyszer már valahol el kellett lőnöm.)

– Dehogy – válaszolja –, egyszerűen öreg a gép. Én meg csak bólogattam, bólogattam, bólogattam.

De azzal is tisztában voltam, és persze nem is várhattam el tőle, hogy másnap, azaz a munka ünnepén feltehetőleg nem az én autóm lesz az első, amivel majd bajlódni fog. Sőt, a hosszú hétvégén sem. Így rá is számoltam vagy 5 napot. Nem mellesleg, mindenre számítottam: a csomagtartóban volt a kerékpárom, lévén Pisti bá’-tól légvonalban vagy 7 kilométerre lakom.

Éljen a hosszú 7vége, és a bringa!

És szinte minden rímelt, ugyanis fiam, Mú Boci, aki a legendás csabai vízilabdások Baby korcsoport egyik oszloposa, kivételesen Szilvi néni-Robi bácsi kombótól, „Kihívás” címszó alatt bicajos feladatot kapott a hétvégére.

Mentünk is. Majdnem ezerrel.

S bizony kétkeréken (bringán, keróm, cajglin, drótszamáron stb.) döbben rá igazán az emberfia, hogy milyen fantasztikus kis városban él! Mert egyáltalán nem suhan el mellettünk semmi, mert van idő nézni, mármint van idő látni.

Lencsi szánkódom előtti tér — Mercedes hazatért

Görbítettük az egyenest, kockásítottuk a gömböt, haraptuk a szelet; eredendően olyan csabeni nevezetességek mellett álltunk meg, amelyeket azelőtt szinte észre sem vettünk.

Sose gondoltam volna például, hogy lencsiésisként egyszer bringával megyünk át az Orosházi út felüljárón; vagy legelésző pacit simogatunk a Csányi utca végén; vagy az Élővíz-csatorna partján a sok zöld miatt ír-feelingünk lesz.

Egy csomó állattal találkoztunk, a réten nyuszival, az egyik focipálya mellett lóval, a parton kacsákkal, a Virág Presszónál Szarvas Szancsó Jani kiscicáival, amikor a felüljárón Berci (Mú Boci) leült a 3-as kilométer kő mellé, a pillére, épp akkor tekert fel Miklya Zoli (Madár).