Krisztus után 67-ben Pétert keresztre feszítették – kérésére fejjel lefelé, mert úgy vélte, nem méltó rá, hogy a Megváltóhoz hasonló módon szenvedjen vértanúhalált – Pált pedig lefejezték. A két apostol sírja fölé épült a vatikáni Szent Péter-bazilika és a falakon kívüli Szent Pál-bazilika.
Péter-Pál emléknapja a magyar kalendáriumban jeles nap, hagyományosan az aratás kezdete. Úgy tartották, hogy ezen a napon szakad meg a búza töve. A teljes mondás így hangzik: „Szent György napján szökik szárba, májusban kihányja a fejét, Szent Vid napján abbahagyja a növekedést és Péter-Pál napján megszakad a töve”.
Békéscsabán erre a napra kellett felfogadniuk a gazdáknak a „betyárokat és a marokszedőket”, azaz a részeseket. Június utolsó vasárnapján délután egész Csabán látni lehetett, hogy megkezdődött az aratás. A munkások, marokszedők már két órakor ültek az árokparton, batyukkal, szerszámokkal és a várták a kocsit, amely kiszállította őket a betakarítás helyszínére.
A csabaiak körében minden gazdasági munkának megvolt a sajátos szakrális rítusa. Az aratás nem kezdődhetett meg anélkül, hogy a helyszínen el nem énekeltek volna legalább egy éneket, mellyel Istenhez fohászkodtak, hogy minden rendben menjen, és sok búzát tudjanak learatni. Csak ezután kezdték meg a munkát.
Eleink idején az aratás elengedhetetlen kellékei a sarló és a kasza voltak. A sarlóval való aratást asszonyok végezték, míg kaszával csak a férfiak dolgoztak. A marokszedés szintén a nők feladata volt, a kévék bekötése és összehordása pedig a férfiaké. A közös munka így öröm volt, hiszen mindenki kivette a részét belőle. Az aratás végén egy csomónyi gabonát rendszerint lábon hagytak az égi madarak számára.
Az aratáshoz az ország számos településén babonák is társultak: nem volt jó újhold idején kezdeni, vagy akkor, ha halott volt a faluban, de nem volt ajánlatos kedden vagy pénteken sem hozzálátni, hiszen úgy gondolták, ha akkor aratnának, üres lenne a búza kalásza. Az aratás hosszú és fáradságos folyamatának befejezése örömünnepnek számított.
A mezőgazdasági hagyománykörnek az egész magyar nyelvterületen ismert, látványos közösségi jellegű szokása volt az aratóünnep. Ilyenkor a munka befejeztével a részesaratók búzakalászból, mezei virágból aratókoszorút kötöttek, amit ünnepélyes menetben a gazda elé vittek, aki megvendégelte őket. A vendégség rendszerint táncos, zenés mulatsággal zárult. Az aratókoszorút a legtöbb helyen akár karácsonyig is megőriztek.
Salamon Edina, a Munkácsy Mihály Múzeum néprajzos muzológusa
