A régi idők embere nem sok mindent vélt szemétnek: őseink, amíg tehették igyekeztek használni féltve őrzött eszközeiket, javították, toldották-foltozták a mindennapok használati tárgyait. Sokszor egy tárgy olyan sérülést szenvedett, hogy korábbi hivatását már nem tudta betölteni, ilyenkor sem az eldobásra, hanem a funkcióváltásra került sor: az egykori edény fala jó szolgálatot tett még mint orsókarika vagy a bőrkikészítés eszköze, esetleg porrá törve az új fazekak falában született újjá a mesteri kéznek köszönhetően.
A hulladékgödrök többnyire a fogyasztott állatok csontjait őrzik és egy-két törött kerámiát. Előzőekből következtethetünk az ott éltek táplálkozási és állattartási szokásaira – joggal gondolhatunk arra, hogy vadászták a vaddisznót, ha annak csontjaira bukkanunk a szemétkupacban, vagy, hogy baromfit tartottak, ha annak tagjai kerülnek elő.
.jpg "pocokraktár3_(2)")
Egészen más érzéseket vált ki a régészből, amikor a jelenkor szemetével szembesül az ásatáson: egy egészen idén decemberig Békéscsaba külterületén zajlott megelőző ásatásunk során egy szélesedés előtt álló utat szegélyező bokros-fás sáv került eltávolításra – mivel helyén jövőre már út lesz. A sávot rendkívüli modern szemetesség jellemezte.
A megelőző feltárások során előbb eltávolítjuk a régészetileg nem érintett földréteget. Jelen esetben a felső nyolcvan centimétert markológép segítségével. A réteg eltávolítása után találkozunk a régészeti objektumokra utaló jelekkel, esetleg magukkal az objektumokkal és számos állatjárattal, többnyire rágcsálók üregeivel, raktáraival. A régész számára az állatjárások is nagy jelentőséggel bírnak: a pockokra jellemző, hogy beássák magukat az ősi házakba, sírokba és gyakran nem csak beköltöznek, de el is csennek onnan egy-két holmit, így érdemes „utánuk menni” a járatba.
Ezúttal azonban az állatjáratok, raktárak a télire szánt napraforgómagok, diók és mogyorók mellett nem szarmata üveggyöngyfüzéreket őriztek, hanem az erdősávból származó műanyag szemetet, fóliadarabokat, egyéb, szinte soha le nem bomló hulladékot. Az állatok a növényi levelek, töretek mintájára szigetelték, töltötték ki a raktáraikban lévő üres részeket – közel egy méterrel a föld alatt!
Hátborzongató érzés, hogy a felszínen eldobált zacskók és más szemetek egy része bizony az ürgék, hörcsögök belső lakberendezési tárgyaiként végzik a föld mélyén. Régészként akaratlanul is eszébe jut az embernek: mi, akik a jelenben kutatjuk a múltat, micsoda leleményességet tulajdonítunk őseinknek szegényes szemetes gödreiket, az újra és újra használt, megújított tárgyaikat látva – mégis mit fog gondolni a jövő régésze a mi kultúránkról pusztán csak a pockok otthonát feltárva?
Nagy-Laczkó Balázs
régész
