Magyarországon is egyre több az olyan növényfaj, amely itt nem őshonos, azonban véletlenszerűen idekerülve, az évek során annyira elszaporodik, hogy kezdi kiszorítani az itt őshonos növényeket. Erre példa a környezetvédelmi szakembereknek nagyon is ismerősen csengő selyemkóró, amit neveznek még tejelőkórónak, vaddohánynak vagy selyemfűnek is.
Latin neve alapján - Asclepias syriaca - Szíriából származónak gondolnánk, holott valójában Észak-Amerikában őshonos, és onnan, a XVI. század végén, dísznövényként került át az Európai kontinensre. Nálunk az első kivadult példányát 1855-ben, Pesten a Városligetből gyűjtötték be. Vízszintes, tarackszerű gyökerei kötik össze a különálló egyedeknek látszó hajtásokat, vagyis klónokat. Másfél méter magasra is megnő, júniustól augusztusig virágzik. Az illatos virágok színe a fehérestől a rózsaszínen át a vörösig változhat.
Mivel rovarok porozzák be, így nektártermelése bőséges, hogy odacsalogassa a legkülönfélébb édességkedvelőket. Termése 8–11 centiméter hosszú, szarv alakú, melyből augusztustól szabadulnak ki az érett, sok repítőszőrrel rendelkező magvak. A növény minden része bőségesen tartalmaz a rovarok számára mérgező tejnedvet. A bűzpillefélék azonban immunisak erre, hernyóinak ez az egyetlen tápnövénye. Sőt mi több, a mérget mind a hernyók, mind a pillangók elraktározzák, és ettől maguk is mérgezővé válnak.
A XIX. század végén kezdték termeszteni nálunk méhészeti és textilipari célból. Az 1940-es években újra próbálkoztak, de a növény rostja nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Napjainkban, a sokszoros telepítés hatására, a selyemkóró az egyik legelterjedtebb idegenhonos özönnövényünk.
Mézelőként ugyan kiváló (selyemfűméz, vaddohányméz), de az őshonos fajok kiszorításával összehasonlíthatatlanul több kárt okoz, mint hasznot. Mivel özönnövény, irtása törvény alapján kötelező.
Váncsa Klára ökológus
Munkácsy Mihály Múzeum
