Az Év rovara kampány célja, hogy felhívja a társadalom figyelmét egy-egy rovarra, a rovarok védelmére és az élővilágban betöltött szerepükre. Ezzel nemcsak az adott faj, hanem annak életmódja, életkörülményei is előtérbe kerülnek, így bemutatása a természetben zajló biológiai folyamatok, változások jobb megértését is szolgálja. A védett vagy védendő fajok megismertetése nemcsak a rovarvilág jelentőségére, hanem a természetvédelem fontosságára is ráirányítja a figyelmet – írja a Magyar Rovartani Társaság.
A rovarok osztálya elképesztően változatos csoport – a több mint egymillió ismert faj között rengeteg olyan akad, amelynek alakja, színezete, életmódja meghaladhatja a képzeletünket. Vannak persze ismerősök is, róluk azt gondoljuk, könnyen besoroljuk őket valamilyen megszokott társaságba. Ám a látszat néha csal: e fajok olyan állatokra hasonlítanak, amelyekkel egyáltalán nem állnak rokonságban. A hasonlóság néha a hasonló életmód következménye, de lehet a védekezés egyik módja is.
Ahogy a társaság fogalmazott cikkében: e fajok nagyon távol állnak egymástól. Hogy mégis mi a közös bennük? Az, hogy egyikük sem az, aminek az első pillanatásra látszik.
Kolibri? Nem!
Kacsafarkú szender (Macroglossum stellatarum)
Bizonyára sokan láttak már egy kolibrihez hasonló mozgású rovart: a virágok előtt egy helyben lebeg, majd hirtelen tovareppen bármely irányba, akár hátrafelé is. Ez az állat a kacsafarkú szender, amely a lepkék (Lepidoptera) rendjébe, azon belül a szenderek (Sphingidae) családjába tartozik.
A kacsafarkú szendert csendes időben, tavasztól őszig, kora délelőttől kora estig láthatjuk az ország bármely vidékén, akár még nagyvárosok emeletes házainak erkélyein is. (Néha még télen is megtalálhatjuk melléképületekben, amint téli álmát alussza.) A figyelmes szemlélő észreveheti, ahogy pödörnyelvét (amely a lepkék jellegzetes szájszerve) kinyújtja, és mély torkú virágok kelyhébe mélyeszti. A kerti virágok közül a lángvirágot (Phlox), a levendulát (Lavandula), a loncot (Lonicera), a nyáriorgonát (Buddleia), a petúniát (Petunia) és a szarkalábat (Consolida) egyaránt kedveli.
Ha kertünkbe nemcsak tölcséres virágú dísznövényeket ültetünk, hanem az egyik zugban meghagyjuk a galajféléket és egyéb vadvirágokat, akkor mi is otthont adhatunk ennek a kedves lepkefajnak – írja Tóth Balázs, a Magyar Természettudományi Múzeum segédmuzeológusa.
Lepke? Nem!
Keleti rablópille (Libelloides macaronius)
Szerencséje van annak, aki megpillanthatja ezt a különös rovart, ugyanis elég ritka Magyarországon. Neve és külseje ellenére nem a lepkék (Lepidoptera), hanem a recésszárnyúak (Neuroptera) hazánkban nem túl népes rendjébe tartozik. Leginkább tehát a fátyolkákkal vagy a hangyalesőkkel áll atyafiságban, de nálunk elég magányos a rovarok rendszerében – Magyarországon ő a rablópillék (Ascalaphidae) egyetlen faja, és egész Európában is csak pár rokona akad.
Csapongó röpte és rikító mintázatú szárnyai miatt valóban van benne valami lepkeszerű, de a hasonlóság ezzel véget is ér. Kontrasztos színét nem a lepkékre jellemző hímpor (apró pikkelyek tömege) adja, szájszervei pedig rendes rágók, tehát nincs a lepkékre szintén jellemző, feltekerhető pödörnyelve. Két bunkós csápja mintha a nyolcvanas évek partijain kedvelt csörgős hajráf lenne, de olyan hosszúak, mint a teste.
A rablópille igazi kánikulai állat. Június-júliusban rajzik; csak forró napokon, szikrázó napsütésben repül, de akkor olyan gyorsan, hogy felettébb nehéz elkapni. Kettéosztott szemének felső-elülső része csak az ultraibolya tartományban lát. Ez lehetővé teszi, hogy nagy magasságban is vadásszon, mivel a felhőtlen égen az ultraibolya fényben még egy kis rovar is nagy sötét foltként jelenik meg. Borús időben, illetve este egyáltalán nem repül, hanem mozdulatlanul ül a növényzeten.
Legtöbb előfordulási helye természetvédelmi területekre esik. Maga a faj is fokozottan védett, természetvédelmi értéke 100 ezer forint – írja Merkl Ottó, a Magyar Természettudományi Múzeum főmuzeológusa.
Darázs? Nem!
Ékfoltos zengőlégy (Episyrphus balteatus)
Ha legyekről hallunk, akkor akarva-akaratlanul azok a kellemetlen rovarok jutnak az eszünkbe, melyek otthonunkba tévedvén zúgva keringenek a konyhában, az étel körül „legyeskednek”, majd összemászkálják a vacsoránkat, végül ügyesen kikerülik lesújtó tenyerünket, és folytatják bosszantásunkat. A legyek megítélésén tovább ront, hogy egyes fajok mindenféle bomló szerves anyagon táplálkozva fejlődnek. Bár ezek a fajok is nagyon fontos ökológiai szerepet töltenek be, az emberek általában visszataszítónak tartják őket. Vannak azonban olyan legyek, amelyek tetszetős kinézetük mellett az életmódjukkal is belophatják magukat szívünkbe. Éppen csak az a gond, hogy ezeket a legyeket általában más rovarokkal szoktuk összetéveszteni.
Magyarországon a zengőlegyeknek (Syrphidae) közel 400 faja fordul elő, ezek közül az egyik leggyakoribb az ékfoltos zengőlégy (Episyrphus balteatus). A legyek között közepes méretűnek számít: 9–12 mm hosszú. A sárgával és feketével sávozott rovar leginkább darázsra hasonlít. Ez védelmet nyújt neki a veszélyes darazsakat kerülő ragadozókkal szemben. A felületes szemlélőt is könnyen megtéveszti, azonban közelebbről szemügyre véve könnyen elkülöníthető a darazsaktól. Ugyanis a darazsaknak két pár szárnyuk van, a legyeknek pedig csak egy – a legyeknél és szúnyogoknál a második pár szárny dobverőre emlékeztető csökevényes szervvé, billérré módosult. Az ékfoltos zengőlégy továbbá szeret – általában virágzó növények közelében – a levegőben szinte egy helyben lebegni. Ez a viselkedés a darazsakra egyáltalán nem jellemző.
Virágos növények ültetésével a kertünkbe is becsalogathatjuk az ékfoltos zengőlegyet, és ha már ott van, segíteni fog nekünk a levéltetvekkel vívott végeláthatatlan harcunkban – írta Mezőfi László, a Szent István Egyetem, Növényvédelmi Intézet tudományos segédmunkatársa.
A Magyar Rovartani Társaság teljes cikkét és a fajok hosszabb leírásást ide kattintva olvashatják, és itt tudnak szavazni is.
Forrás: rovartani.hu
