– Honnan, még ma is ez az iszonyatos energia, amely benned lüktet?
– Minden kívülről jön. Az ember olyan, mint egy antenna. Ha vevő rá, akkor kívülről kapja a dolgokat.
– Persze, de az emberek 95 százaléka nem tud kézen állni.
– Szokásokból áll az életünk. Ha egy artista próbál, akkor erősíti a szokásait. Általában kézállás közben az ember le van lassulva. Mire észreveszed, hogy dőlsz, akkor már késő. Tehát ha sokat gyakorolsz, akkor a tested figyelni kezdi a dőlést. Minél korábban észreveszed a dőlést, annál hamarabb meg tudod állítani, és akkor állva maradsz.
– Nyilván már gyermekkorodban is simán ment.
– Anyám a jaminai 3-as posta vezetője volt. Egyszer a szomszédok telefonáltak neki, hogy jöjjön haza, mert a gyerek kezén mászkál a háztetőn, a kéményen.
– Édesapád is ügyes volt? (Lajos bácsi februárban volt 95 éves.)
– Emlékszem, úgy kétéves lehettem, amikor a hosszú folyosónkon kézen állva ment keresztül, én meg nevetve szaladtam utána.
– Miért épp ezt a különleges foglalkozást választottad?
– Pontosabban ez egy életforma, és most is ezt a választanám… ráadásul a mai napig örömet okoz. Nos, Hergott Lajos barátom apukája artista volt; később Lajossal közösen próbáltunk. Majd középiskolás korunkban Fábián Lacival is elég sokat gyakoroltunk, majd volt egy duettünk is. Az apja viszont nem engedte, hogy artista legyen.
– Pedig a te szüleid is szigorúak.
– Apám szintén sokáig ellenezte, mert azt vallotta, hogy ez nem egy munkakönyves foglalkozás. Azt azonban hihetetlenül tisztelem benne, hogy az artistavizsgámra kölcsönadott kétezer forintot. A vizsgánkon több tucat cirkuszigazgató volt meghívva, köztük külföldiek is. Én egy jugoszláv szerződést kaptam, majd két és fél évet Belgrádban dolgoztam.
– Korábban mesélted, hogy egyszer Jugoszláviából küldtél Gajdács nagymamádnak egy képeslapot, amelyet azzal zártál, hogy nagyon hiányzik a mama fánkja.
– Igen! 65 évesen kiváltotta az útlevelet, buszra ült, elment Nowy Sadig, ott átszállt a belgrádira járatra és hozott nekem egy kosárnyi fánkot. Nagyon imádtam.
– Vándoréletet élsz, nem is két-, hanem kvázi többlaki vagy.
– Az a csodálatos, hogy másképp látom a világot, mint akik röghöz kötöttek. Sokszor dolgoztam két-három szezont – amely márciustól-novemberig tart – egy cirkusznál. Volt olyan is, hogy évente más-más országban dolgoztunk, vagy ugyanott, de másik társulatnál. És hihetetlenül jó szokásokat gyűjtöttem, miközben bárhol mindig megmaradtam magyarnak. Sokat meséltem a külföldieknek a nyelvünk szépségeiről.
Például az angol azt mondja: my wife… ami ugye azt jelenti, hogy a feleségem, de nálunk ez a szó nemcsak azt jelenti, hogy az én felem, hanem, hogy a vagyonom fele is az övé. De a testvér is gyönyörű: test és vér… vagy a szeretet, amely egy gyógyszer, ami etet és erősebb leszel tőle.
– Hogy tudtad mindezt lefordítani nekik?
– Nagyon nehezen, mert a magyar nyelv nagyon különleges.
– Nem volt, hogy besokalltál?
– Soha.
– Meddig szeretnéd még csinálni?
– Ameddig örömöt okoz. Annál nincs jobb érzés, amikor például Londonban utánam szaladt egy pacák, és azt mondta: „Tegnap voltam a cirkuszban, és jól megnevettettél!”. Tehát az ember él. A mostani pillanatot kell élvezni. Kár tervezni.
***
Nagy Lajos Amerikában, illetve Európában egyedül Spanyolországban nem dolgozott (még). Az első házasságából született gyermekei is neves artisták lettek; a második házasságából született gyerekeik pedig mindig velük utaznak mindenhova – jelenleg a Magyar Nemzetközi Utazó Nagycirkusznál dolgoznak.
