Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját Czitor Attila rendezte, és Liszi Melinda játszotta novemberben kétszer a stúdióban. A Békéscsabai Jókai Színház művészeinek 2013-as bemutatója az Advent a Hargitán és az Ősvigasztalás hangulatát idéző, egészen kivételes, szívszorító és lélekemelő előadás.
Mennyi szenvedést bír ki az ember? Hány gyermeke temetését éli túl az édesanya? Milyen sorscsapás kell, hogy valaki feladja elveit, hitét, szabadságát? S mi maradhat vigasz, amikor már elveszítettük szeretteinket? „Mindenkit elvesz az élet, aki az én szívemhez közel kerül” – mondja kétségbeesetten Bethlen Kata, és büszke reformátusként a Teremtőtől követel magyarázatot.
Az erdélyi Kocsis István történelmünk egyik legcsodálatosabb alakjának állít emléket 1975-ben írt drámájában. Az 1700-1759 között élt hősnő eltemette két férjét, édesanyját és 11 gyermekét, kettőt első férjének katolikus családja szakította el tőle. De túlélte. A veszteségsorozat után az írásban, olvasásban és hitében keresett vigasztalást. Jótékonykodásra, könyvtár, iskola építésére, betegek gyógyítására, gondozására fordította maradék erejét.
A szerző Bethlen Kata levelei és visszaemlékezései alapján írta meg művét, amelynek hőse egy olyan szabad, független ember, öntudatos, méltóságteljes asszony, akinek erkölcsi, szellemi teremtő ereje csodálatos, tiszteletet parancsoló és példaértékű.
Fehér alak a fekete színpadon. Fény a sötétben. Élet sok halál ellenére. Mécsesek égnek. De nem sokáig. A játéktér és a közönség között. A látvány egyszerű. Annál súlyosabb a szöveg. A történet. Az üzenet. Vannak előadások, amiket végig kell bőgni. (Aztán írás közben még egyszer.) A stúdiószínház ilyen. S ezek az előadások sokáig velünk maradnak. Elgondolkodtatnak. Megráznak. Felkavarnak.
Liszi Melinda fehérben. Végig. Akkor is, amikor gyászol. Folyton gyászol. Fehér lepel a bútorokon is. Az asztalon, a székeken. „Világítanak” a fekete színpadon. Monodráma. Vagy mégsem? Hiszen csupa megszólítás, párbeszéd. Bethlen Kata valakivel mindig beszélget. És Liszi Melinda egymás után a székekre varázsolja beszélgetőpartnereit.
Egész sokan vannak a színpadon. Először Haller László (első férje), aztán édesanyja, a páter úr, második férje, gyermekei. De legfőképpen Istenhez fohászkodik. Kérdez. Vitázik. Önmagával beszélget. Kérdez, könyörög. Saját magát és a Teremtőt vádolja.
Visszaadja a gyűrűt ez a szép, kedves 17 éves lány, mert fontosabb neki a függetlensége, elvégre szabad lelkű, igazi református, aki büszke a hitére. Így kezdődik a történet. S nincs joga senkinek sem, még édesanyjának sem, hogy előírja neki, kihez menjen feleségül, milyen hitet válasszon. Engedelmes, de ki nem tér a hitéből, így kerül kelepcébe, hozzákényszerítik a katolikus Haller Lászlóhoz, akitől három gyermeke születik. Az egyik fehér széklepelből – ami eddig halottas ház kelléke volt – hirtelen pólyát teker, babát ringat. Anyai örömét férje korai halála töri meg.
A katolikus család el akarja venni három gyermekét, hogy a kicsik ne református hitben nevelkedjenek. „Az ember nem káromolhatja Teremtőjét, annál erősebb”, ezért megköszöni, amikor magához szólítja legkedvesebb gyermekét… A színpad elején eloltja az első mécsest. A búbánat örömre fordul, amikor saját elhatározásából, szerelemből megy férjhez gróf Teleki Józsefhez. Öt fia és öt lánya születik, 32 évesen megözvegyül, és pár év alatt minden gyermeke meghal! Már nem égnek a mécsesek.
Önmagának adja az Árva előnevet. Azt mondja, ekkora keresztet nem lehet ácsolni, ekkora fa nincs. Azt kéri Istentől, kiáltsa ki bűnösnek, aki megérdemel ekkora büntetést, hogy elszólítja tőle szeretteit. Akikért harcolt, akiknek védelmére próbált erős várat építeni az ellenséges világban.
Miután mindenkit eltemet, a könyvekhez menekül, könyvtárat, templomot épít az emberek lelkének, értelmének erősítésére, „orvosságos” könyveket tanulmányoz, gyógyít, saját gyermeke helyett árvát fogad magához, akinek anya kell. A teremtő tudásba vetett hitét demonstrálja, amikor körbebástyázza magát könyvekkel.
Az addig szintén fehér lepellel takart könyvoszlopokból. Rádöbben, hogy amikor saját gyermekeiben gyönyörködött, az valamiért nem tetszett Istennek. Megijed, és hogy megmentse, inkább elküldi messzire az árva kislányt, akivel pedig vidáman játszott, akiben örömét lelte. Még egy tűzvész is sújtja birtokát. Csoda, hogy bele nem őrül, meg is fordul a fejében, hogy véget vet az egésznek. De talpra áll, hiszen arra született, hogy teremtsen, tehát folytatja a tanítást, a gyógyítást.
Fohász, ima, búcsú, vita láncolata a dráma, sokat mondó alcímmel: Az újrakezdő. Bethlen Kata egész élete kemény harc volt, küzdelem, újrakezdés. Soha nem adta fel, pedig abban a korban, amikor élt, a 18. század első felében pusztító betegségek szedték áldozataikat, nemcsak gyermekeit, őt magát is megtámadta több kór. A súlyos kereszthez azonban erőt is kapott, hogy mégis maradjon, tegye a dolgát.
Az Istennel és önmagával perlekedő hősnő fehérben egyszerre törékeny és határozott, kiemeli a fekete háttér. A letakart tárgyak az ürességet, a halált sejtetik, de a fehérség az őszinteséget, az egyszerűséget, a letisztultságot hirdetve mindig úrrá lesz a sötétségen. A fekete-fehér ugyanakkor segíti a nézőt, hogy ne vesszen el a látványban, tudjon a szövegre és a történetre figyelni.
Bethlen Kata alakjának felmutatása méltó tisztelgés a reformáció 500. évében, és advent küszöbén ráhangol az emelkedett, ünnepváró hangulatra. Czitor Attila színvonalas, megrendítő és egyértelmű üzenetet sugárzó előadást rendezett.
Liszi Melinda sokoldalú tehetségéből most a drámait csillogtatta, árnyaltan mutatta meg azt az ívet, ahogyan a büszke református lányból az élet, tragikus sorsa erős asszonyt formál. A Jókai Színház művészei olyan drámai erőt, légkört teremtettek a stúdiószínházban, amelynek hatása sokáig elkíséri a nézőt. A produkció feltétlenül érdemes arra, hogy minél több estén megérintse a lelkünket.
Niedzielsky Katalin kritikája
Forrás_Békéscsabai_Jókai_Színház
