A Jókai színház november 20-ai, pénteki premierje után félve kerestem a híreket; a múlt heti hangverseny idején Párizsban embereket gyilkoltak. S azóta is folyamatos az ostromállapot, a terror elleni küzdelem világszerte. Lehet ilyenkor koncertre, színházba, társaságba járni, művészetről értekezni? Nem csak lehet, kell – a megerősítés, a felvértezés, megmutatni, hogy az élet megy tovább. De nézzük az előadást!
Jézus a Mindenható jobbján ül, ami a megérkezést, a teljességet jelenti, hatalmat, dicsőséget, bizonyosságot, igazságot, örökkévalóságot. A balján mindennek az ellenkezőjét? Situs inversus: fordított helyzet, ahogyan a darab alcíme hirdeti. Vagy mégsem? Ady Endre írta:
„Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján…”
A költemény és a színmű címe azonos: Az Isten balján. A brechti színházra emlékeztető mély, áthatolhatatlan feketeség az Ibsen Stúdiószínházban, óriáskivetítőn a jól ismert fekete-fehér fotó, az utolsó Ady Endréről a kórházi ágyon. Fenn két fehér korong, az egyik a hold, a másikban mintha egy hokedli lábai a nagy A betűt mutatnák. Középen hosszában felállított vaságy, rajta - mint egy akrobata(?) - kifeszítve, fehér lepedő mögött Katkó, azaz Ady. A színpadot és a jelmezt végig uralja a fekete-fehér, ahogyan a versben „a sötétség és világosság” ellentéte, a kevés kellék a színészre összpontosítja a figyelmet.
Zelei Miklós 2012-ben a Jókai színház egyfelvonásos drámapályázatára írta művét, és ebben - fittyet hányva a tényekre -, Ady Endre nem halt meg 1919 januárjában, Constancában él, valamelyik diktatúra idején. A szerző meglehetősen hosszú élettel ajándékozta meg a költőt és kortársait, mert az abszurd játékban a Nyugat már online is megjelenik, mobil és sms segíti, lehallgatások nehezítik a kommunikációt. A főhős pedig választhat, hogy hajógyári munkásként vagy egy román napilap szerkesztőjeként ténykedik, az nem kérdés, hogy mindkettőt a Securitate felügyeli, de ő valami álházassággal inkább az anyaország felé kacsintgat.
Parádés játék a szavakkal, a magyar költő románul tanul, miközben a korongokban képek változnak: fejetlen portrék és delegációk, elszakított távvezeték. A hétköznapi vergődésekből kirajzolódik a múlt század második fele, történelme, a párturalmi rendszer, a titkosszolgálatok korszaka, a félelemkeltés, a fenyegetettség. Szinte észrevétlenül siklunk át a legutóbbi időkbe, a jelenbe, ahol a formális házasság a hazát cserélők, boldogulni vágyók számára, a hatóságok kijátszására nem ismeretlen technika.
Mire jó ez az egész? Nos, az identitás, az élet értelmének keresése, a szakmai tisztesség, elhivatottság, a kultúra társadalmi szerepe, lehetőségei – mindezek fontos kérdések. Zelei Miklóst alighanem az érdekelte, vajon mit tett volna Ady Endre, ha túléli Trianont, nem ússza meg a politikai rendszerváltást, szembesül az értékvesztés, a morális és kulturális válság, a háborúktól terhes nemzetközi helyzet következményeivel. Lehet, hogy elutasított volna minden kompromisszumot, megalkuvást? Könnyebb dolga volt, mint később a költőknek? S egyáltalán dolga-e a művésznek, hogy bármely politikai oldalon hallassa szavát?
Monodrámában a színész nem hibázhat, még csak nem is lazíthat egyetlen percre sem. Ez a közeli, bizalmas, feszültségteli műfaj a legnehezebb kihívás színésznek és nézőnek egyaránt. Katkó Ferenc fantasztikus alakítást nyújtott, ráadásul nemcsak a főszerepben, hanem Adyn kívül eljátszotta még Lédát, az álházassághoz szükséges partner Kittit, az ezredeseket, a biztonsági őröket, a gondnokot, a frakcióvezető-helyettest, Babits Mihályt. A vasággyal, a lepedővel és a nagy kofferral bemutatott akrobatika külön elismerésre méltó. Bajovics Milán hegedűművész, zeneszerző az előadás hangulatához illő, különös, rejtelmes, keleties hangzású muzsikát komponált.
Jó cím, már abból tudjuk, itt nem lesz győzelmi jelentés, optimista kicsengés. A költőnek csak Isten balján jut hely. Abból a hazából menekülne, de ebben sem kell a szellemi iránymutatás, az értékteremtés, csak az országimázs-javító poéma, vagy minimum a kussolás. Nyugat-nagydíjat akkor kap, ha tejel a kuratóriumnak. Ahol nem kell a kultúra, otthontalan a költő, a szecu meg a frakcióvezető-helyettes a túlélő. Zelei Miklós a művész helyét keresi a világban, a 20. századi történelemben, és tapasztalata lesújtó: „E föld a lelkek temetője”.
Happy end tehát nincs, de meglepetés van, amikor Csomós Lajos berohan a nézőtérről és közli: nem kell több nő, senki se kell, csak a félelem meg a pénz. Azt mondja még egyszer, amit már Adytól, Zeleitől, Katkótól is hallottunk. Ráerősít, hogy megérkeztünk, ez már a jelen. Ezzel kellene végre szembenéznünk, ezzel a világgal, ahol a költőnek, az írástudónak, a gondolkodónak, a kritikus szemlélőnek csak az Isten balján marad hely…
Niedzielsky Katalin
