A felterjesztés értelmében Kovács József kimagasló szakmai felkészültségével a történelmi íjászat, nemzeti hagyományok ápolása terén szerzett elévülhetetlen érdemeket. (Such Tamás kollégánk, a cikk szerzője közel másfél évtizedig a tanár úr szomszédja volt a Szabadság téren; ebből kifolyólag tegeződve beszélgettek.)
– Honnan jött az ötlet, hogy pedagógus leszel?
– Alapvetően nem is akartam; mondhatni belecsöppentem. Az egész fiatalságom teljesen más irányba indult. Imádtam a természetet, illetve nagyon érdekelt az állatvilág is, így állatorvos szerettem volna lenni, de a Rózsában sikerült egy olyan kémiatanárt kifognom, aki miatt hamarosan beláttam, hogy sosem leszek állatorvos.
– Maga a tanár miatt?
– Számomra tanulság volt és maradt, hogy egy pedagógus el is ronthatja az ember életét. Noha nagyon jó ember volt, de rossz tanár. Miután rájöttem, hogy nem lehetek állatorvos, kitaláltam, hogy vadász szeretnék lenni Afrikában.
– Sok Jack London könyvet olvastál?
– Mint minden gyerek, csak annyiban különböztem tőlük, hogy elkezdtem levelezni dr. Nagy Endrével, a Tanzániában élő magyar származású vadásszal. Többek között megírtam neki, hogy ki szeretnék hozzá menni.
– Ő alapította a balatonedericsi Afrika Múzeumot. Mi kivételesen a múlt nyáron jártunk ott.
– Sajnos én még a mai napig nem mentem el.
– Mindenesetre nagy eltökéltségre és bátorságra vall, hogy 16-17 évesen nem is akármilyen céllal kerested fel.
– Az volt a legszebb az egészben, hogy nem zárkózott el az ötlettől. Azt válaszolta, hogy esetleg lenne rá lehetőség. Persze meg kellett volna tanulnom rendesem angolul és kellett egy diploma is. Így a debreceni tanítóképzőbe jelentkeztem. De mire befejeztem volna, addigra Tanzániában erősen kezdtek változni a viszonyok. Kizsuppolták az európaiakat, talán azért, mert a kínaiak akarták megépíteni a vasútvonalakat. Majd Bandi bácsi is írt, hogy nem biztos, hogy jó lenne, ha kimennék. Nemsokára ő is hazaköltözött.
– A szüleid mit szóltak, hogy vadász akarsz lenni Afrikában?
– Édesapám közel volt a szívinfarktushoz.
– Hol dolgozott?
– A megyei tanács személyzeti osztályán.
– HR-s volt. Na… mindenesetre a gyerekekkel jót tettél.
– A tanítóképző egyébként azért volt jó, mert ugyan voltak „pártkáder” tanárok, de voltak zsenik is, akik a politikai nézeteik miatt nem taníthattak egyetemen. Például Kiséri Pál költő, aki nagyon színesen tanította a gyermek- és ifjúsági irodalmat.
– Az milyen jó, hogy igazi, húsvér emberek tanítottak, akik élesben is gyakorolták a „szakmát”.
– Örökre megmaradtak Balázsi Gyula mondatai. Íme, az egyik: „Egy tanterembe úgy kell belépni, hogy senki fejében meg ne fordulhasson, hogy ott más is történhet, mint amit te akarsz”.
– Ezt gyakorolta is, vagy csak mondta?
– Gyakorolta is. 1980-ban végeztem, majd nevelőtanár lettem a 611-es szakmunkásképző iskola kollégiumában. A tanítóképzőben rajz-pedagógia speciálkollégiumot végeztem.
– Honnan jött a történelem?
– Megházasodtam. Jutkát, a leendő feleégemet a Gyopár Klubban ismertem meg.
– Nagyon messzire kellett menned. (A klub szinte Józsiék lakása alatt volt, a Szabadság téren.)
– Igen. Az egyik hétvégén elmentük Királyrétre síelni, egy dolog viszont hiányzott, a hó… Tulajdonképpen akkor lettünk egy pár. A nevelőtanári munkakör ellenben nem feltétlen ifjú házasnak való. Számtalanszor előfordult, hogy amikor kezdődött a munkaidőm, Jutka épp akkor végzett a munkával. Továbbá minden harmadik hétvégén ügyeletbe mentem.
Nyilvánvaló volt, hogy hosszútávon nem akarok így házaséletet élni. Választanom kellett, mit szeretnék? Hiába voltam jó biológiából vagy szabadkézi rajzból, ilyet a 611-ben nem tanítottak. Fej vagy írás alapon a magyar és a történelem között választottam. A történelem lett a befutó, és elvégeztem a szegedi Juhász Gyula Főiskolán a töri szakot.
Így 1985-ben a textil tagozatra kikerültem, a Pöltenberg utcai épületbe, ami valaha egy istálló volt. Majd a rendszerváltást követően a ruhaipari kivált a 611-ből, és önálló szakközépiskola lett. Ahhoz azonban, hogy ott tanítsak, már egyetemi diploma kellet, amit a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szereztem meg.
– A tanítás mellett hogy jött a képbe az íjászat?
– Nagy Laci barátommal, egy gyulai töritanárral kezdtük el ezzel foglalkozni. Történetesen 1985-ben, a Nimród Vadászújság egyik lapszámában a gödöllői egyetemen tanító Fábián Gyula prof. leírta egy cikkben, hogy miképp lehet rekonstruálni egy ősmagyar íjat. Majd Kassai Lajos lovasíjász, aki eredetileg szerszámkészítő volt, elkészítette és megmutatta Nagy Lacinak a modern „gyártási technológiáját”. Én is kipróbáltam az általa készített íjat és nagyon megtetszett; egyrészt a formája és főként az, hogy magyar.
– De akkor még nem lehetett magyarkodni.
– Dehogynem! És az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy olyan íjászat, ami speciálisan magyar, amivel versenyezhetünk.
– Új kategóriában gondolkodtatok?
– Meg is csináltuk. Ma már világbajnokságot rendeznek tradicionális íjászatból.
– Akkor neked milliárdosnak kellene lenned.
– Eszembe sem jutott ilyesmi. Az egyik lőlapot a Vata táblát én nevezetem el. Még Ázsiában is így hívják. Ha mondjuk Somogyban születtem volna, akkor Koppány táblának hívnák.
– Hogy kezdődött a lovasíjászat?
– Ahogy mondtam, a ’80-as évektől már íjászkodtunk haveri alapon. Majd 1996-ban jött a honfoglalás emlékéve. Az azt megelőző esztendőben vettem egy lovat. Meg is kerestünk néhány profi lovast szakmai tanácsokért, de mindenki azt mondta, hogy az öngyilkosság.
– De akkor eleink miképp csinálták?
– Mi is így voltunk vele, hogyha nekik ez sikerült, akkor nekünk is fog. Felül az ember a ló hátára, irány az ég alja, majd elengeded a szárat és jön az adrenalin löket, mert nagyon be vagy gyulladva attól, hogy mi fog történni.
– Nem elég, hogy lovagolsz, még lőni is kell.
– Kassai kitalálta: vágtázol 90 métert, és menet közben leadsz három lövést. Először, amikor kipróbáltam, sutty… egy szempillantás alatt eltűnt a tábla. Csinálod, csinálod és aztán megszokod. Azt követően 1996-ban megalapítottuk a „Csaba” Lovas-Íjász Kört, majd kapcsolatba léptünk a Magyar Íjász Szövetséggel, aminek akkor Borbély László volt az elnöke. Koszecz Sanyival csináltunk egy konferenciát A honfoglaló magyarság szellemi és tárgyi öröksége címmel.
A konferenciára eljött Borbély László is és azt kérdezte, „Józsi, miért nem csinálunk egy történelmi íjászszakágat, aminek te lennél az elnöke”. Mire visszakérdeztem: „Miért pont én?” Erre ő: „Miért ne?”. Elkészítettem az első versenyszabályt. Idővel nagyon sokan kérdezték, hogy mitől lövünk ilyen jól? Ennek az lett a vége, hogy Történelmi íjászat (oktatás és edzés) címmel írtam egy könyvet.
– Kedvet kaptak a tanítványaid is a sporthoz?
– Néhányukból magyar bajnok lett. Olyan is előfordult, hogy a 2006-os budapesti balhéknál megkerestek, hogy menjünk fel íjjakkal.
– Nem vadász, hanem harcos lettél volna.
– Marhaság volt az egész! Egyébként nemzeti konzervatívnak vallom magam, miközben a tanáriban szemben ül velem Baji Lajos barátom, aki szocialista alpolgármester volt. De attól, hogy a politikai nézeteink nem teljesen fedik egymást, attól én még tisztelhetem, lehetünk nagyon jó barátok. Egyébként minegy, hogy ki hív tanítani, én megyek. Tartottam már töri órát színházban, templomban, kocsmában.
– Az utóbbi klasszul hangzik.
– Nem találtak máshol helyet. Meg is kérdezték, hogy nem probléma, hogy kocsmában kellene tanítani?
– Mi volt a téma?
– A történetírásról, történelemhamisításról tartottam előadást. Nagy sikerem volt, legalábbis úgy gondolom, mert még a pityókások kezében is megállt a korsó és engem figyeltek.
– Melyik a kedvenc területed?
– Az egyik a honfoglalás, de ott már nagyon sok szakértő van, így már nem kellek, azonfelül a Rákóczi-szabadságharc. Az egyetemi diplomamunkámat pedig Békéscsaba polgárosodásáról írtam, az is egy nagyon érdekes téma. Utóbbi okán évekig tagja voltam a város Helytörténeti Kollégiumának is.
– Szerinted minek köszönheted ezt a remek elismerést?
– Fogalmam sincs, semmi mást nem csinálok, csak tanítok.
