A csabai osztályon zömmel négyágyas kórtermek voltak; míg az egyik oldalon három, addig a vizesblokkok miatt, a másikon csak egy fekvőhely alkotta a szobadizájnt (ez volt az enyém). Érdekes, valahogy mindig úgy hozta a helyzet, hogy a hármasoldal középső ágyán az alfa(hím) feküdt.
Ilyen volt Lajos bácsi is, aki a közel másfél mázsájával szinte beterítette a szobát. De nemcsak a termete volt hatalmas, hanem az egója is. Lévén én voltam az újonc, illetve jó ezer éve ismerem, így sok mindenben kiszolgáltam ezt az egész nap fekvő embert.
Ám sokkal érdekesebb volt a balján lévő, 93 éves Józsi bácsi, aki simán egy húszast letagadhatna a korából. Keveset beszélt (ami nagy erény egy kórteremben), ellenben szemüveggel a fején, pluszban a kezében egy nagyítóval olvasta a II. világháborús könyveit.
A szobatársaim átlagban hetente cserélődtek, s mint ahogy fentebb írtam, kórházi léptékben majd’ egy emberöltőt töltöttem az örökkévalóságban (68 nap, 67 éj), így sok mozgást végigkövethettem.
Az például a betegfelvételeknél nagyon tetszett, hogy hazánkban mindenki kizárólag alkalomszerűen fogyaszt alkoholt – végül is könnyen találhatunk egy indokot az ivásra. Illetve a reggeli vizitekkor, a „Hogy van?” orvosi kérdésre, a páciensek egyöntetűen mindig azt válaszolják, hogy „Nagyon jól!” Ugyanis ez az a hely, ahonnan kortól, nemtől függetlenül mindenki mihamarabb haza akar jutni. Szóval nagy volt a fluktuáció.
Jött is Pali bácsi; Jani bácsi, Imre bácsi, Karcsi bácsi, Feri bácsi, Berci bácsi, putty, putty, putty… És egyszer csak megérkezett Zoltán, az ötvenes dumagép, aki egy friss élményt hozott egy másik osztályról:
– Délután behoztak egy nőt, aki megunta az életét – mesélte. – Majd egyszer csak úgy döntött, hogy kimegy, rágyújt, és iszik egy kávét. Mire az orvos azonnal rászólt: „Asszonyom, ez nem szálloda! Különben is, az imént még végezni akart önmagával. Még mindig öngyilkos akar lenni?” „Egy kicsit”, felelte a nő. „Akkor nem mehet sehova!”, reflektált a doktor. „Akkor nem akarok!”, érkezett a bő, meggyőző válasz.
Pár nappal később egy szirénázó mentővel – nem miattam siettünk, hanem egy kislány miatt – átvittek a nagyvárosi intézménybe, ahol kizárólag kétágyas szobák voltak.
Az első nap Lajossal osztoztunk a helyiségen, aki amúgy jó arc volt, de akkor nagyon utáltam, mert ő már hazakészült, én meg épp a műtőbe. Az operációt követően azonban már egy új társ fogadott.
Nándi bácsi leginkább azt nehezményezte, hogy a klinikára nem mehetnek be a hozzátartozók (a szegedi sebészeten március óta látogatási tilalom van).
– Család? – kérdeztem.
– Agglegény vagyok! Volt egy Arankám, de elhajtottam a francba, mert neki csak a pénzem kellett… meg a lányának is – válaszolta.
– Őt is?
– Csak az anyját. De annak is van egy lánya.
– Hányan voltak?
– Hárman. Három pénzéhes nő.
Aztán felhívta a főnökét, hogy vegyen neki néhány alsót, mert reggel, a kisvárosi szakrendelésen még nem tudta, hogy aznap műtik.
És egy hét múlva visszatérhettem a drága kis békéscsigabigai kórházamba, most betegszállítóval vittek.
Csabán először egy kétágyasba kerültem, ahol a velem egyidős Sanyi volt a társam. Ő egy fülesen kabarékat hallgatott, míg én végre olvashattam. Egyébként szegény Sanyi egy veleszületett rendellenességgel jött a világra, így notórius kórházjáró volt (az élete simán megérne egy plusz cikket…).
Többek között elmesélte, hogy amikor a néhány évvel ezelőtti, jó három hónapos kórházi vendégségből hazament, az eredendően hű kutyája eleinte nagyon bizalmatlan volt vele. Majd hátrasétált a disznóólhoz, s amint a jószág meglátta, örömében elkezdett röfögve ugrálni. Nem hiába, a kuci az ember legjobb barátja.
Majdan sajnos Sanyi hazament, és jött egy kis vihar: átkerültem egy négyágyasba, amely se perc alatt megtelt furcsa Jackekkel. Az egyik Jack baromi hangos volt (igen, ő volt az alfa), és a többi Jack meg bólogatott neki. Egyre szomorúbb lett minden, pedig már alig volt néhány nap hátra.
És hogy kerek legyen az élet, a misszióm utolsó hétvégéjére, az egyik szobatársam maga Ferencz Rezső kolléga lett. Rőzsét minden bizonnyal az ég küldte! Egy könyvvel és egy laptoppal a hóna alatt érkezett – példát mutatva a kortársainak, hogy hasznosan is el lehet tölteni ezeket a nehéz időket. Nappal dolgozott, éjjel filmet nézett, délután aludt, és sosem sírt a koszt miatt.
Éppen az utolsó napomon „ütötték ki” a szívét, majd a sikeres kezelést követően hamarosan fel is ébresztették. – Miután körbenéztem – mondta, azt látom, hogy körülöttem mindenki „meg van halva”, azaz alszik. Majd egy ápoló a kezembe nyomott egy telefont, és azt kérdezte: „Ferencz Rezső?!! A felesége keresi”.
