A Kiváló Szociális Munkáért kitüntetést Békéscsabán, a szociális munka napján Szferléné Dénes Pálma az Egyensúly AE Egyesület terápiás munkatársa, valamint a Békés Megyei Szociális Gyermekvédelmi Központ és Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat kollektívája nevében Sziszák Katalin igazgató vehette át a közelmúltban. A kitüntetettekkel a 7. Tv Aktuális című műsorában Zámbori Eszter műsorvezető beszélgetett. Elsőként Szferléné Dénes Pálmát kérdezte.
Szferléné Dénes Pálma: Mindenhol van olyan kéz, amelyik kész kinyúlni, és mindenhol van olyan kéz, amelyik arra vár, hogy utána nyúljanak
– Ön terápiás munkatársként dolgozik az Egyensúly AE Egyesületnél. Arra kérem, foglalja össze, hogy milyen feladatai vannak a mindennapokban?
– A közösségi ellátás egy nagyon fontos alapellátási forma, mert mi kimegyünk a klienseinkhez, a pszichiátriai betegekhez, szenvedélybetegekhez. Én konkrétan a pszichiátriai betegekkel foglalkozom. Békéscsaba területén, valamint Újkígyóson is dolgozunk. Itt olyan pszichiátriai betegekről van szó, akiknél már diagnosztizáltak egy problémát. A krízishelyzeteket meg kell valahogy előzni, felismerni azokat a tüneteket, problémákat, amelyek az esetet súlyosbíthatják meg. Vinni az esetet társként, és partnerként ott lenni a felépülés modelljében, amiben egy kicsit jobban tudja teljesíteni az életét. Amolyan edző, vagy tréner ilyenkor a segítő.
– Arra lennék kíváncsi, mennyire fogadják önöket az első időben partnerként? Mennyire fogadják el a segítséget? Mennyire kell ezért a bizalomért megharcolni?
– Ez esete válogatja. De azért többnyire olyan emberekről van szó, akik olykor hosszú éveken át nem kaptak figyelmet, vagy nem mondhatták el azokat a legbelsőbb gondolatokat, problémákat, ami kikívánkozott belőlük. Ez egy hatalmas lehetőség számukra, és élnek is vele. De sokkal nagyobb bizalmat vagy szeretetet kapunk, mint amennyit úgy elsőre az ember gondolná.
– Pontosan mi a hivatása, és mit jelent ez az ön számára?
– Mindent. Nem tudom, én ebbe valahogy bele is születtem. Olyan családban nőttem fel, ahol mindig volt valaki, aki úgy élt nálunk, hogy hivatalosan nem volt a család része, de valamiért rászorult. Tehát egy alapvetés volt számomra az, hogy a segítés az én irányom, és szerintem nagyobb dolog nincs egy ember életében, mint az hogy hivatást talál. A család egy nagyon fontos szelete az életének, nyilvánvaló nekem is. De az, hogy egy olyan hivatásom van, ahol bizalmat adok, és bizalmat kapok, ahol segíthetek, ennél szebbet az ember nem nagyon tud elképzelni. Vagyis én nem.
– Milyen nehézségekkel találkozik a szociális szférában? Hiszen azért ennek a hivatásnak is két oldala van.
– Biztosan, de annyival jobb, szebb, tündöklőbb az az oldala, amelyikért csináljuk, hogy a másik fele az elmosódik. Nyilvánvaló, hogy nehéz, mert nagyon sokszor évtizedes magukra hagyottsággal találkozunk. Nem feltétlenül a hivatalok részéről, vagy a hivatalos közegek részéről, hanem egyszerűen elhallgatódott az ember, elnémultak ezek a belső fájdalmak. Nyilvánvaló, hogy itt azért nekünk észnél kell lennünk, meg képben kell lennünk, hogy mikor, hova, kihez kell irányítani adott esetben a beteget. Vagy saját magunkra is kellő módon figyelni, mert nagyon sok nehéz dolgot látunk és hallunk.
– Említette, hogy a hivatásának sok olyan szépsége van, ami motiválja. Melyek ezek?
– Amikor látjuk, hogy egy ember saját maga képessé válik arra, hogy az életét irányítsa, vagy megteszi azokat a lépéseket, amelyek például egy szenvedélybetegségből a felépülés felé viszik. Tehát amikor mondjuk, egy évtizedes függőségből elindul valaki más irányba, és látni a tekintetén, hogy már megalapozódott az új út, az tökéletes.
– Hogyan tudja a nehézségeket, a szépségeket, a hivatását összeegyeztetni egyébként a magánélettel, a hétköznapokkal?
– Az a kérdés, hogy a család hogyan tudja ezt összeegyeztetni. De össze tudják, mert még ott vagyok. Ők is így nőttek fel, ahogy én. Nekem nyolc gyermekem van, ami nem kevés. És van férjem, aki már lassan 30 éve a férjem. Ez számunkra természetes, hogy így vagyunk együtt, és haladunk. Ők nagyon jól tudják, hogy adott esetben nekem ez mennyire fontos. Én meg nagyon jól tudom, hogy nekik pedig kellek én.
– A munkából adódóan, ahogy említette nagyon sok nehéz sorsot lát. Le tudja tenni ezeket az ingereket a munkaidő végével, vagy önnek is meg kell küzdenie egy-egy olyan kihívással, ami nem feltétlenül az öné, hanem valamelyik kliensüké?
– Van, amikor nehezebb letenni. Esete válogatja ezt is. Igyekszünk. Ez egy szakma, és amikor az ember elkezd a segítő tevékenység felé kacsingatni, akár civilként, akkor még sok kisebb-nagyobb hibát belevisz. De tanulunk, és ehhez kell a professzió, hogy tudjuk rendezni a dolgokat, ismerjük a kompetenciahatárainkat. Nem megy persze mindig könnyedén. Ha nehéz gyereksorsot lát az ember, vagy nagyon-nagyon traumatizált életutat, akkor kattog az agya. Meg az is, amikor ott vannak a nagy kérdőjelek, hogy mi is az ebben az esetben, ami a legfőbb segítség.
– Ön szerint a szociális munka ünnepe mire hívja fel a figyelmet? Miért fontos, hogy egy napot erre is szenteljünk?
– Nagyon sokan dolgozunk ezen a területen, ami áldozat és szolgálat is. Talán illő időnként rájuk világítani egy kicsit a reflektorfényt: hogy itt vannak ezek az emberek, akik az életüket teszik fel arra, hogy aranyásóvá váljanak a mázsa iszap alatt. Németh László írta le valahol, hogy aki emberek közt él, legyen olyan, mint az aranyásó. Egy mázsa iszap egy gramm aranyért, ez legyen a számítása. És mi lapátoljuk ezt az iszapot rendesen. Tehát ez az egy nap kijár.
– Hogyan élte meg, mikor megtudta, hogy megkapja a Kiváló Szociális Munkáért kitüntetést?
– Rettentően meglepett. Egy kliensem hívott fel, hogy olvasta az újságban, és gratulál. Hirtelen nem is nagyon tudtam hova tenni, még most se feltétlenül hiszem el, pedig itt villog a gyűrű az ujjamon. Fura volt kint állni, és hallgatni az életutamat, ami nekem automatikusan jött, adta magát, egyikből léptem a másikba, vittem. Meglepett, megtisztelt. Furcsa érzés, de örömmel teli.
– Végül egy általánosnak tűnő kérdés. Ön szerint mitől lenne jobb ez a világ?
– Tőlünk, többek között. Mindenhol van olyan kéz, amelyik kész kinyúlni, és mindenhol van olyan kéz, amelyik arra vár, hogy utána nyúljanak. Nem kell itt nagy csodákra gondolni feltétlenül. Voltam egy otthonban, Magyarbánhegyesen, értelmi sérültek között, és annyi emberség, szeretet jött belőlük. Talán ezekre kéne nyitott szemmel lennünk, és akkor már rögtön szebb volna minden.
Sziszák Katalin: Mindenkinek csordultig volt a szíve az Angyalok szárnyalásán
A Békés Megyei Szociális, Gyermekvédelmi Központ és Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat kollektívája nevében Sziszák Katalin igazgató vette át kitüntetést. Vele folytatódott a beszélgetés.
– Több, mint 1000 gyermekről, fiatalról gondoskodnak. Milyen feladatokat kell ellátniuk a mindennapokban?
– A feladataink nagyon sokrétűek. Három irányban határoznám meg. Az egyik, amit Békéscsaba lakossága jól ismer, a fogyatékossággal élő személyek ellátása. Gyermekek és felnőtt korúak is beletartoznak ebbe a csoportba. Illetve Békéscsabán van a szenvedélybeteg-ellátás telephelyünk is. Létszámát tekintve még nagyobb feladatunk, hogy a Békés megyei gyermekvédelmi szakellátás nagy részét mi végezzük. 700 olyan állami gondoskodásban élő gyermekről, fiatalról gondoskodunk, akiknek a családjában ez megfelelő módon nem oldható meg. A 700 főből kicsit több, mint 500 fő nevelőcsaládban nevelkedik, a többiek lakásotthonokban, utógondozói otthonokban, gyermekotthonban.
– Több területen dolgoznak. Milyen elvek mentén?
– A központban mindig az ellátott van, és ez hivatás, nem munka. Tehát olyan elkötelezett munkatársak vannak, akik nem nézik, hogy mikor van a munkaidő vége. Ha kell, akkor hétvégén is, munkaidő után is megoldják a gondokat, ha szükséges. Gondolok itt elsősorban a gyámokra, tanácsadókra. Mindig úgy kell gondoskodnunk róluk, hogy a szükségleteik alapján figyelembe vegyük, hogyan tudjuk őket fejleszteni, hogyan tudunk számukra jobb életkörülményeket biztosítani – összességében ez egyfajta családpótlás.
– Talán ez lehet a nehézsége is az önök által képviselt munkának? Hogyan lehet pótolni a családot?
– Nagyon nehéz. Igazából teljesen pótolni nem lehet. Próbálkozunk, igyekszünk. Ez a körülményeknél kezdődik. Családias körülményeket szeretnénk kialakítani minden ellátási helyünkön, ahol otthonos, meghitt a környezet, megfelelő négyágyas elhelyezések állnak rendelkezésre. Persze ez csak a pici része. A nagyobbik része az, hogy olyan gondoskodó és szeretetteljes kollegák legyenek körülöttük, akik odafigyelnek klienseink minden szükségletére. Tulajdonképpen mindenki, aki hozzánk érkezik, az egy traumán megy keresztül. A feladatunk, hogy oldjuk ezeket a traumákat. Hiszen elszakad a családtól, mert például ha fogyatékossággal él, akkor a család már nem tudja otthon megoldani a gondozását, hiszen speciális szakértelmet igénylő ez a gondoskodás vagy ápolás. Vagy ha állami gondoskodásban élő gyermekekről, fiatalokról beszélünk, azt nem is kell elmondjam, milyen trauma az, amikor ki kell kerüljön a családjából. Minden ilyen pszichés problémát kezelnünk kell, aztán jön az összes többi, ami a tanulással kapcsolatos, a serdüléssel kapcsolatos, az esetleg konfliktusokkal kapcsolatos. Tehát itt minden munkatársamnak az egész személyiségét kell beleadnia, és a legfontosabb a szeretetteljes és türelmes hozzáállás, közeledés.
– Mi a szépsége a szakmának? Mi az, ami napról napra motiválni tudja önöket?
– Nagyon sok ilyen van. A fogyatékossággal élő személyeknél, fiataloknál, gyerekeknél olyan őszinte nyitottság, és olyan őszinte szeretet tapasztalható, ami nem mindennapi. Ez megkönnyíti a kollégáink munkáját. A gyermekvédelmi gondoskodásban élőknél pedig azt tudnám elmondani, nincs annál jobb dolog, mint mikor kialakul egy kötődés, és talál olyan személyt, vagy olyan személyeket, akikben bízik. Hiszen ő gyökértelen lett, de mégis talál kapaszkodókat. Ezek a visszajelzések, és sikerek nagyon motiválóak a számunkra. Amikor egy-egy ellátott fejlődik, és például az ötödik műtét után a dongalábából sikerült olyan járóképes lábat varázsolni orvosi segítséggel, hogy járó lett, az fantasztikus érzés. Vagy amikor egy-egy fiatalunk az állami gondoskodásban tovább tanul, megállja a helyét, és családja lesz, aztán elhozza megmutatni a gyermekét...
– Ön szerint miért fontos az, hogy felhívják a figyelmet a szociális munkára?
– Mert az emberek keveset tudnak róla. Általában a szociális munka intézményekben folyik. Kell, hogy tudjon róla mindenki, hogy ez milyen áldozatos munka. Vannak olyan emberek, akik megtapasztalják, hiszen hozzátartozóikat kénytelenek egy ilyen intézményben elhelyezni, vagy kénytelenek intézményi segítséget igénybe venni. Úgy gondolom, hogy ők nagyon tudják, mennyire fontos, mennyire jó, hogy kapnak segítséget.
– Hogyan élték meg, hogy megkapták a Kiváló Szociális Munkáért elismerést?
– Kitörő örömmel, és meglepetéssel fogadtuk. Az öröm azért is hatványozott mindenki számára, mert a kollektíva kapott elismerést. Úgy gondolom, hogy ennél nagyobb dolog nincs is. A meglepetés része pedig az volt, hogy mi más fenntartó alá tartozunk, ezért nagyon-nagyon megtisztelő volt a polgármester úrnak az a gondolata, hogy egységesen kezeli a Békéscsabán munkát végző állami, civil, és önkormányzati szervezeteket egyaránt. Nagyon nagy kitüntetés ez számunkra, hogy a mi munkánkat is észrevették, és elismerték.
– Nagyon fontos és eseménydús hetek állnak Önök mögött, hiszen nemrég volt egy nagyszabású rendezvényük, az Angyalok szárnyalása. Ez hogyan sikerült?
– Minden évben azt mondjuk, hogy ez volt a legjobb. Nyolcadszorra is ez volt a legjobb. Mindig tud újat, mindig tud meglepetést okozni ez is. És mint ahogy már egyszer megfogalmaztam, én úgy gondolom, hogy 800 ember volt boldog azon az estén, 800 embernek volt csordultig a szíve. És bízom benne, hogy a média segítségével még többen látják, még többen lesznek ilyenek. Nagyon felemelő. Nagyon nehéz róla beszélni, mert összetett érzéseket indít valamennyiünkben. Egyre többen jönnek saját gyermekeikkel, egyre többen szeretnék megmutatni ezt a csodát azoknak, akiknek később már természetes lehet az, hogy milyen tehetségesek akár a fogyatékossággal élő emberek is, és rá tudnak erre csodálkozni, és értékelni tudják ezt.
