Kautzky Armand Békéscsabára látogatott a közelmúltban. A látogatásának apropójáról, valamint munkásságáról a 7.Tv Művészbejáró című műsorában Szabó Rita műsorvezető beszélgetett a színművésszel.
– Milyen alkalomból érkezett Békéscsabára?
– Régi hagyománya van Békéscsabán az irodalomnak, a kultúrának és a színháznak. Évek óta megy a Békéscsabai Irodalmi Estek is, hála Istennek, és hála Frankó Attilának, aki ezt nagy lelkesedéssel szervezi. Ő kért meg, hogy erre a jeles alkalomra jöjjek el, és működjek közre az irodalmi esten. Pont ráértem, tudtunk egyeztetni, így nagy örömmel jöttem. Nekem fergeteges élmény volt: a gyönyörű díszteremben, a városházán, egy lelkes közönséggel.
– Van-e valamilyen kapcsolata Békéscsabával és a Jókai színházzal?
– Mind a kettő igaz. Édesanyám itt kezdte a pályáját az ’50-es években táncosnőként, színésznőként. Nagyon sok történetet hallottam tőle. Sőt az ő édesapja, a nagypapám pedig itt volt színházi szervező. Viszont nekem is vannak emlékeim, hiszen a színházban többször játszottam. Ha nem is itteni előadásban – arra még nem került sor –, de vendégjátékban már többször is voltam itt. A Mindszenty bíborosról készült „Szeretlek, Faust” című darabot nagyon nagy sikerrel játszottuk a színházban. Drága kedves Kara Tünde barátnőmmel pedig 10 évig játszottam a Tolnay Klári életéről szóló kétszemélyes darabot, ezt kétszer itt is játszottuk.
– Jelenleg milyen színházakban, illetve előadásokban láthatja önt a közönség?
– Én hűséges típus vagyok, elég hosszú ideig voltam a Madách Színház tagja Budapesten, közel 20 évig. Aztán jött egy kényszerű szabadúszás. Most divatos dolog, hogy felbomlanak a színházak, és mindenki szabadúszik. Én is így voltam, és vagyok most is éppen, szabadúszó állapotomban. Ez azt jelenti, hogy itt is vagyok, ott is vagyok. Én nem nagyon szeretem ezt a formát, szakmailag nem nagyon értek egyet vele. Inkább gazdaságilag praktikus dolog, hiszen nem kell utánunk fizetni azokat a bizonyos járulékokat. Viszont nem is alakulhatnak ki így azok a színházi műhelyek, azok a közösségek, azok a családok, amelyek nagyon produktívak lehetnének szakmailag a nézők örömére. Alkalmi társulatok, társaságok vannak, akár magánszínházi helyzetekben. Több ilyenben is játszom, többfelé is vagyok. Ez azt jelenti, hogy nem egy helyen vagyok, hanem egy magánszínházzal odautazom, ahová szervezik az előadást. Táskában az életem, kiszállok a kocsiból ott, ahol éppen aznap este vagyunk. Ez nagy örömöket is jelent, mindamellett fárasztó. Sokkal egyszerűbb lenne egy helyen lenni. Viszont így olyan helyekre is eljut a színház, a kultúra, a magyar nyelv, vagy akár mi személyesen a kedves kollegáimmal, barátaimmal, ahol esetleg nagyon régen volt színház, vagy ahonnan az emberek nem jutnak a nagyvárosokba vagy Budapestre.
– Ezek szerint a közönség önnel vidéken is találkozhat.
– Így van, hála Istennek. Túl azon, hogy az ember a médiában dolgozik, rádióban, televízióban, vagy akár a szinkronjaimmal be-beköltözök az emberek lakásába a hangommal, utazónagykövetként is szoktuk magunkat nevezni. Valóban megyünk akár határon túlra is, akár az ország bármilyen településére.
– Említette a szinkront. Sokan tudják, hogy az ön hangján nagyon sok híres színész szólal meg magyarul. Hogyan csöppent a szinkron világába, és mikor kezdte el ezt az egészet?
– Amikor még a Színművészeti Főiskolára jártam, volt kurzusszerűen szinkron tantárgyunk. Egy nagyszerű szinkronrendező, Vas János tartotta ezeket az órákat, és ott megtanultuk ennek az alapjait. De inkább az volt a fontos, hogy mivel személyes kapcsolatunk lett a tanár úrral, aki egyébként szinkronrendező volt, egyenes úton mentünk a Pannóniába az ő invitálására. A Pannónia Filmstúdió volt ott akkor a szinkronstúdió, minden ott készült. Szépen lassan belefolytunk ebbe a munkába. Először tömegeztünk, ami egy nagyon érdekes dolog. Ülünk 30-an, 20-an, 15-en egy stúdióban, és minden olyat, amit a filmen a tömeg csinál – akár egy moraj, akár egy utca, akár egy kávéház, akár egy csata, bárminek így a tömeghangjait – felvesszük. Abban az időszakban ez hasznos, érdekes dolog volt. Aztán egy idő után már nem tömegezni hívtak, hanem jöttek a felkérések. Az első jelentős szerepem az rögtön, miután átvettem a diplomámat, Tom Cruise volt a Koktél című filmben. Ezzel indult a karrierem, vagy pályafutásom. Nem akármilyen színésszel, nem akármilyen filmmel. Ezt talán nincs is Magyarországon, aki legalább egyszer ne látta volna.
– Hogyan kell manapság elképzelni a szinkronizálást?
– Régen minden lassabb volt, az egész életünk, a forgalom, a közlekedés, a gondolkodásunk, minden arányosan lassabb volt, így a szinkronizálás is. Egy filmet elkészítettünk 3-4 nap alatt, vagy egy hét alatt. Ez azt jelentette, hogy minden egyes kis, 5-6 mondatos kis egységet megnéztük egyszer, megnéztük kétszer, rápróbáltuk harmadszor, fölvettük negyedszer, és ha nem sikerült, fölvettük ötödször. Tehát egy-egy ilyen kis egységet ötször-hatszor is végigpörgettünk, mire elkészült, mire a rendező azt mondta rá, hogy na jó, ez marad. Ez ma úgy néz ki, hogy a fülhallgatót föltesszük, és azonnal fölvesszük. Nincs idő, nincs lehetőség se próbára, se nagyon értelmezni a dolgot, hanem blattolni kell. Azonnal, mindenféle átgondolás nélkül. Nagy szerepe van a rendezőnek, aki elmeséli, hogy miről szól a film. Tehát amikor én megérkezem, veszem le a kabátom, ő már mondja-mondja-mondja, hogy ez ilyen stílusú film, ez a te szereped benne. Így van egy alaptudásom a filmről. Egyébként önmagáért beszél, hiszen látom a monitoron a színészt, akit szinkronizálok, és hallom a fülemben, hogy mit csinál, és azonnal rá kell mondani a szöveget. Kicsit úgy kell elképzelni, mint a trolibusz, vagy a villamos ezzel az áramszedővel, hogy egyszerűen rácuppan az ember a vezetékre, rácuppan arra a figurára, is szinte együtt van vele. Én akkor vagyok jó, akkor csinálom jól a dolgom, ha még a levegőt is akkor veszem, amikor ő. Hiszen annak is szinkronban kell lennie. Nemcsak a szájmozgásra, hanem az idegrendszerére, a gondolkodásmódjára, az idegállapotára is rá kell hangolódni.
– Lehet, hogy sokan nem is gondolnák, mennyire összetett ez a folyamat. Gondolom, hogy némi rutin azért szükségeltetik ahhoz, hogy ezt valaki ilyen profin tudja végezni. Önnek van-e valamilyen emlékezetes története a szinkronizálással kapcsolatban? Származott-e valamilyen előnye abból, hogy az ön hangját felismerték valamilyen helyzetben?
– Rengeteg ilyen élményem van. Tulajdonképpen minden munka egy élmény. Főleg hogyha nagyszerű színészeket sikerül szinkronizálni. Szerencsém volt az elmúlt évtizedekben, mert tényleg kiválóakat fogtam ki. Az előbb említettem Tom Cruise-t, de Ralph Fiennes-t is meg kell említsem Az angol betegben, és más filmekben. A világ egyik legnagyobb színésze, legjobb filmszínésze. Clint Eastwoodtól Patrick Swayzen át több ismert színészt szinkronizáltam, most őszülő halántékkal megkaptam Pierce Brosnant, akivel nagyon jó barátságban vagyok, a szó idézőjeles értelmében. Nagyon szeretem a filmjeit, szívesen nézem. Olyan szerencsém van, hogy minden műfajban jeleskedik. A Százkarátos szerelem azt hiszem az egyik legjobb vígjáték, amit az elmúlt 10 évbe láttam. De hát ott vannak a drámai szerepei, az izgalmas szerepei, a James Bondok is, ami természetesen kihagyhatatlan. Talán ez a legemblematikusabb figurám egyébként a Brosnanon belül is. Az a 4 James Bond film, ami kötődik hozzám, vagy ami az én hangomon szólal meg. Nagyon sok felkérést kapok a mai napig, pedig már évek óta nem én vagyok a James Bond, illetve nem Brosnan. És még mindig engem hívnak különböző rendezvényekre, ahol előjön a James Bond motívum.
– A színházon és a szinkronizáláson túl több filmben is találkozhatott önnel a közönség. Jelenleg készül-e valamilyen filmes vagy televíziós munkára?
– Túl vagyok rajta. Kaptam egy nagyon megtisztelő felkérést, és nagyon örültem neki. „A tanár” című sorozat egyik epizódjának lehetek a főszereplője. Egy konkurens iskolának az igazgatója elkezdi keverni a dolgokat, és ezt a figurát nyertem el. Egyébként egy castingon. Nem nagyon szeretek ilyenekre járni, mert koromnál fogva azt mondom, hogy aki nem ismer, az már nem fog megismerni. De meghívtak, így elmentem a castingra, és nem bánom, mert nagyon érdekes lett a figura. Egyébként nekem soha nem a televíziós, vagy a filmes munkáim voltak a legjellegzetesebbek. Nem ez jut az emberek eszébe rólam. Inkább a hangom, inkább a szinkron, inkább a versek, inkább a fellépések, vagy a színház. Valahogy a film az háttérbe szorult. De általában nem vagyok elégedetlen, és úgy gondolom, hogy minden úgy van jól, ahogy van, és ennek biztos megvan az oka.
– A színházaknak illetve a szinkronizálásnak is megvan, gondolom a maga szépsége és árnyoldala is. Melyek ezek?
– A szinkronizálásban én a napos oldalon voltam mindig, hála Istennek, így én az árnyoldalát nem nagyon ismerem. Most már sokkal kevesebbet szinkronizálok, és ezt nevezhetném akár árnyoldalnak. De, ahogy mondtam, minden úgy van jól, ahogy van. A harmincas éveim arról szóltak, hogy egyik stúdióból rohantam a másikba, és volt olyan, hogy egy nap 2-3-4 filmet is leszinkronizáltam, különböző nagyságú szerepeket persze. Ezek mennek most adásba, amiket mondjuk 10-15 évvel ezelőtt készítettünk. Most sokkal kevesebb az ilyen munka, de talán nem is bírnám. Az árnyoldalt inkább abban látom, és nemcsak a saját, hanem a kollegáim életében is, hogy sajnos áldozatul esik valami az ember életében. Mindig valami áldozatot kell hozni. Az ember rengeteget dolgozik, és áldozatul esik például a családi élet. Tehát egyszerre kettő nem lehet sikeres. Nekem sikeres a családi életem, félreértés ne essék, de nagyon keveset látom őket. Nagyon sokszor szólít el a munkám, akár stúdiókba, akár egy vidéki előadásra, fellépésre. Oda-vissza út az rögtön több óra. Van olyan, hogy délután elutazom valamikor 2 körül, és csak éjjel 1 körül érek haza. Azalatt felnőnek a gyerekeim, vannak megoldandó családi dolgok, amelyekből én ezáltal kimaradok. Tehát vagy azt választom, hogy semmit nem vállalok, és otthon vagyok, és otthon helytállok, vagy pedig keveset látnak. De ott a nyár, amikor viszont szabad vagyok, mint a pedagógusok, és velük lehetek.
– Művész úrnak van-e esetleg kedvenc karaktere, vagy színésze, akivel a szinkronizálás során a leginkább azonosulni tudott?
– Az a dolgom, hogy mindenkivel azonosuljak, akit szinkronizálok, hiszen rá kell hangolódni valakire. Még akkor is, amikor mondjuk Az utolsó akcióhősben című Schwarzenegger filmben a baltás gyilkosnak voltam a hangja, ami egyáltalán nem az én karakterem volt. Dobta azt a bizonyos baltát Schwarzenegger felé, egy híres jelenet, és az valami borzalmas volt. De azt is élveztem, mert akkor ki kellett bújjak a bőrömből. Utána mondtam, hogy kérek egy mentőt, mert elment a hangom. De természetesen nem. De még azzal is azonosulni kell, és megkockáztatom, hogy azt is szerettem. De aztán ezek a figurák, akár a Tom Cruisera gondolok, a nagyfilmjeit én csináltam, A cég, a Becsületbeli ügy, a Született július 4-én, a Top Gun. Ezek ilyen emblematikus filmek. Ezeket nagyon szerettem. Most pedig, hogy az életem második felébe érkeztem, megkaptam Brosnant, aki viszont egészen kiváló. Úgyhogy talán őket tudnám mondani. De közben száz másikat is, akiket nagyon szeretek.
– Hogyan fogadja, ha az emberek felismerik a hangját, mondjuk egy vásárlás közben? Meg szokták jegyezni, hogy fú ezt a hangot már valahol hallottam?
– Furcsa lenne, ha nem így lenne, hiszen nemcsak a filmekben, hanem reklámokban, vagy természetfilmek narrátoraként is elég sokat dolgozom a hangommal. Tehát állandó része vagyok a háttér-televíziózásnak. Vagy ugye munkahelyeken szólnak a rádiók. Általában több csatorna hangja is vagyok, most pedig egy éppen egy induló televízió csatornának leszek a hangja. Úgyhogy állandóan jelen vagyok az életben, valóban megismerik a hangomat. De nem az a fontos, hogy engem megismerjenek, hanem az, hogy szeressenek. És azt gondolom, hogy szeretnek. Szokták mondani, amikor felismernek, hogy jaj, úgy szeretem a hangját.
– 2019-re milyen tervei vannak?
– Sok tervem van, nagyon sok mindent csinálok jelen pillanatban is. Egy nagyon megtisztelő felkérést kaptam tavaly szeptemberben. A Zeneművészeti Egyetemen hiányzott egy színházzal, színészettel, előadó-művészettel foglalkozó oktató, és óraadó tanárként részt veszek az elsőéves operaénekesek oktatásában. Nagyon nagy élvezettel és elánnal kezdtem ezt a munkát hét tanítvánnyal. Most a második félévben vagyunk, túl vagyunk a félévi vizsgákon. Ez is egy új kihívás az életemben. Noha tanítottam már színészosztályt, de énekeseket nem, ez egy külön műfaj. Tudni kell, hogy az ő életükben nem a színészet az elsődleges, nekik a hangjuk a legfontosabb. De rögtön utána ott van az előadó-művészet, ami nagyon tág kategória, hiszen egészen tudatosan kell egy előadóművésznek felkészülnie onnantól kezdve, hogy milyen színű zoknit vegyen föl, vagy milyen legyen a cipője, mennyire legyen szűk az öltönye. Az előadandó műtől függ, hogy mit szeretnék hangsúlyozni. Mennyire legyen ez egy nagyvilági, vagy egy szerényebb valaki. Tehát mindenre oda kell figyelni. Amit aztán a közönség vagy észrevesz, vagy nem. De az a jó, ha nem veszi észre, csak kap egy kompakt produkciót. Kap egy olyat, ami aztán tetszik. Ezekre hívom én föl a figyelmüket. Aztán készül egy új sorozat az M5 csatornán Illemtan címmel, ami nagyon hiányzik az életünkből, hogy mit illik, és mit nem illik. Egészen széles skálában. Az internetes posztolástól az öltözködésig mindenféle témát felölelve, és engem kértek fel, hogy legyek a műsorvezetője ennek a műsornak, ami heti rendszerességgel jelentkezik. Sok mindent csinálok. Ha éppen nem színházban vagyok, és nem rohangálok valahova vidékre, akkor is elég felkészülésem, és elég munkám van ahhoz, hogy jól érezzem magam.
– Ez valóban nagyon sok új kihívásnak, és feladatnak hangzik, ami nagyon érdekes. Ezekhez az új kihívásokhoz is nagyon sok sikert, és további jó munkát kívánunk önnek.
