– A magyarbánhegyesi speciális iskolába jártam, és hatodikos koromban olyan jól tanultam, hogy el akartak vinni egy másik iskolába, csak én, buta nem mentem bele. Pedig akkor egy számomra ismeretlen könyvből egy percen belül körülbelül négyszáz szótagot tudtam felolvasni – meséli.
– Miért épp speciális iskolába jártál?
– Nem egyszerű… Gyulán születtem 1982 augusztusában, majd amikor a kórházból mentünk Elekre haza, apám gyorsan vezetett, nem volt bekötve és belement egy sorompóba. Ő kirepült a kocsiból, és a helyszínen azonnal meghalt, anyu kómába esett… és ez a tragédia szétszakított bennünket. Apámat csak képekről ismerem; 210 centis volt, kosárlabdázott.
– A baleset milyen nyomokat hagyott benned?
– Azóta bárki kocsijában ülök, és ha szembejön velünk mondjuk egy kamion: a hideg kiráz, belenyomorgok a székbe, taposom a lábtartót. De ahogy mondtam, a tanulásban egyáltalán nem volt problémám. Ha négyest kaptam, akkor szinte rosszul voltam. Az osztályban azonban nem szerettem tanulni, mert hangzavar volt. Olyankor fogtam a könyvem, kimentem az udvarra, és fölmásztam a nagy fűzfára.
– Már kicsi korodban is szépen beszéltél?
– Gyöngyi néni, a magyartanárom felfigyelt rá, hogy szépen olvasok. Sőt nem hitte el, hogy milyen gyorsan tanulok. Hozott egy verset, amit vagy háromszor elolvastam, és elmondtam neki. Ez ma már biztos, hogy nem menne.
– Fejből konferálsz?
– Inkább azt mondom, hogy előfordul, amikor nem nézem a szöveget. Komáromi Anett (a Jókai színház művésze; szintén az est egyik konferansziéja) azt javasolta, hogy a színpadon „üresjáratban” mindig nézzek egy pontot; és megesik, hogy amikor én következem, hamarabb elkezdek beszélni, mint ahogy ránéznék a szövegre.
– Nem izgulsz?
– Az elsőnél úgy remegett a lábam, mint a kocsonya.
– Ez hányadik fellépésed lesz?
– A nyolcadik, de mind a tízben benne voltam. Bocsánat… egyet kihagytam, mert Szegeden operálták a lábamat.
– Sportbaleset?
– Nem, Szanában pecáztam, és felakadt a horog a fára. Felmásztam érte, és mivel letört alattam az ág, így gyorsabban értem a földre, mint a horog. Egy rögzítőgipszet tettek a lábamra. Ám egy hét múlva az udvaron a többieknek épp fociedzésük volt – bajnokságra készültek. Bizony több sem kellett: levágtam a gipszet, beszálltam, és persze lesérültem, utána újra begipszelték. Majd megint volt egy edzés, megint kísértett az ördög, megint levágtam. Akkor rosszul találtam el a labdát, elestem, fel sem tudtam állni, vittek is Szegedre.
– Ejnye! Gyermekkorodban fociztál?
– Igazolt játékos volt Bánhegyesen.
– Meddig jutottál?
– A felnőtt csapatig. Még az első edzésre egy nagyon szakadt cipőben mentem, de akinek normális sportcipője volt, az sem rúgott úgy, mint én, mert mi szinte egész nap fociztuk az otthonban. Ha nem volt labda, akkor egy hipós flakonba homokot tettünk, és azzal játszottunk.
– Most is fölmásznál a horogért?
– Most biztos, hogy nem. Ja… a másik lábamra egyszer meg ráhúztam a fűnyírót, és azon egy lábujjal kevesebb van. No, azon biztos, hogy nem lesz már körömgomba.
– Jó 20 éve ízig-vérig Csabai vagy.
– Egy csomó mindenkit ismerek, mindent megtalálok a városban, de őszintén megvallva, visszahúz a szívem Bánhegyesre. Olyan barátaim soha sehol nem lesznek.
***
Tibor Gyulán járt bölcsődébe, két évet Dobozon élt nevelőszülőknél; 1988-ban hatéves korában Magyarbánhegyesre költözött. Családban sosem élt; állami gondozásban nevelkedett. A magyarbánhegyesi általános után a helyi szakiskolában végzett: két évig cipőjavító és szintén két évig bőrtárgy készítőnek tanult. 2001 óta csabai, és már három éve egy önkormányzati lakásban él. A Degré utcai gyermekotthon kosárfonó műhelyében dolgozik.
