Virágvasárnappal megkezdődik a nagyhét, a húsvétra felkészítő nagyböjt utolsó időszaka. Ezen a napon Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékeznek a keresztények.
Ezen a napon azt ünnepli a keresztény világ, amikor Jézus szenvedése előtt felment Jeruzsálembe, hogy az ünnepi pászkavacsorát ott költse el tanítványaival. Az Olajfák hegyénél két tanítványát előreküldte egy szamárcsikóért, amelyen még nem ült ember – majd ezen vonult be a városba. Az ujjongó nép tiszteletadásként pálmaágakkal integetett – innen a latin elnevezés: Dominica palmarum, avagy Dominica in palmis de Passione Domini, azaz pálmavasárnap az Úr szenvedéséről – és közben azt kiáltozta: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban! (Mt. 21,8)
A bevonulást felelevenítő szertartások már az első századoktól gyökeret vertek az egyházi liturgiában. Jeruzsálemben 400-ban ünnepi menetben vonultak a pálmaágakat lengető hívek az Olajfák hegyéről a városba. Nem sokkal később Konstantinápolyban, majd a 11-12. században Rómában is meghonosodtak a virágvasárnapi szertartások, a hívek által magukkal hozott pálmaágak megáldásának szokása bizonyíthatóan a 8. század közepére nyúlik vissza.
Mi barkát szentelünk
Azokban az országokban, ahol nincs pálma, a korán kihajtó barkát szentelik meg a katolikus templomokban. A barka beszerzésére az ünnep vigíliáján, azaz szombaton kerül sor, egyes településeken ez a harangozó feladata, máshol lányok, legények és gyerekek szedik. A virágvasárnapi szertartás a barkaszenteléssel kezdődik, majd körmenettel folytatódik. A szentmisén ekkor olvassák fel Jézus szenvedéstörténetét, a passiót. A megszentelt barkát a következő év hamvazószerdája előtt elégetik, ezzel jelöli meg a hívek homlokát a pap.
Ez a nap „az Úr szenvedésének vasárnapja” néven ismert a liturgiában. A katolikus egyház a szertartásokkal ekkor azt fejezi ki, hogy a dicsőséges bevonulás Jeruzsálembe a kezdete annak az eseménysornak, amely Jézus szenvedésével és halálával folytatódik, majd feltámadásával teljesedik be, megvalósítva a megváltást, amely az emberek számára az örök életet hozta el.
A barka véd, és bajt is hoz – a néphiedelem szerint
A szentelt barkához számos hiedelem fűződik. A legelterjedtebb szerint ha a templomból jövet lenyelnek belőle egy-két szemet, az megvéd a hidegleléstől és a torokfájástól. Egyes helyeken úgy tartják, hogy a megszentelt barkát nem szabad bevinni a házba, mert akkor nyáron sok lesz a légy, ezért a padlásra, ablakba, házereszre akasztják. Elterjedt hiedelem, hogy égiháborúkor a barka megvéd a villámcsapás ellen. Más helyeken, így Gyimesben, csak a szentelt barkát szabad bevinni a házba, mert ha megszenteletlenül kerül oda, elhullnak a csirkék és más aprójószágok.
Virágvasárnapi szokás több palóc községben a kiszehajtás, a tél temetése. A hozzá fűződő ének tréfás jellegű, s arra utal, hogy vége a böjtnek, kiviszik a böjti ételeket, és behozzák újra a zsíros ételeket, a sonkát: „Haj, ki, kisze, haj! Jöjj be, sódar, jöjj!”
A lányok ilyenkor női ruhába öltöztetnek egy szalmabábut, körülhordozzák a faluban, majd levetkőztetik, a szalmát pedig elégetik vagy vízbe dobják, hogy elűzzék a telet és a betegségeket. Virágvasárnap tilos a munka, főként a mulatság. A Mátraalján úgy tartják, hogy ekkor nem szabad táncolni, mert letáncolnák a fákról a virágot. A népszokás szerint ekkor kell elvetni a virágmagvakat, mert szebbek és illatosabbak lesznek.
A Nyitra-vidéki magyar falvakban a kiszehajtás után következett a villőzés. A leányok feldíszített fűzfaágakkal jártak házról házra, itt tehát a szokás közvetetten a tél kivitelére, a tavasz behozatalára is utalt.
Forrás: MTI, hirado.hu
