Göncz Árpád a délelőtti órákban az örménykúti szarvasmarhatelepen járt. (Előtte néhány órával a szerkesztőm arra kért, hogy próbáljak olyan képet is készíteni róla, amelyen kisbocikat simogat.) Miközben a menet messze elkerülte az állatokat.
– Árpi bácsi! – szólítottam meg csak úgy önszorgalomból, azaz minden mindegy alapon. – Megtetszik simogatni a bocikat? – Persze! – válaszolta kedélyesen és kiléptünk a protokollból, majd az első borjúkarámhoz mentünk. Mondanom sem kell, a testőröknek majd kiesett a szemük, majd csak úgy loholtak utánunk a többi képalkotóval együtt.
– Túl önálló a gyerek! – mondta is a kísérők közt Faragó András, az elnök sajtófőnöke Szekeres Bandi kollégámnak, aki csak annyit mondott: „Ugyan… csak lelkes”. (Ám a kép mégsem került be a másnapi újságba. Nahát! Miközben a többi fotósét a saját orgánumuk lehozta.) Göncz programja délután Tótkomlósra kanyarodott.
Kora este Kiss Zoli, a Békés Megyei Nap fotósa telefonált, hogy „Hozz már egy képet az Öregről!”. Akkoriban titkon a Hírlap és a Nap fotósai, illetve a sportosai számtalanszor összedolgoztak. (Inkább csak a két vezető kardozott egymással.)
Hamarosan vittem is a negatívot az „Öregről”, s miután Kiss kolléga egy villanykörte fényénél áthúzta a szeme előtt a tekercset, csak ennyit mondott: „Aj-jajj! Szántó Istvánról nincs képed?”. Tudniillik aznap búcsúztatták a csabai posta vezetőjét, ráadásul a Békés Megyei Napnak a hivatal volt a terjesztője.
Azóta, ha találkozok Szántó Pista bácsival, lazán így köszönünk egymásnak: „Szevasz, Öreg!”. Pista bá akkor épp 60 volt.
S amikor a közelmúltban a fiánál, Szántó Tamásnál, az AUT-PONT Alapítvány elnökénél jártam, megemlítettem neki a fenti történetet. Tamáséknak a ’80-as években volt egy zenekaruk, a Dobókocka és az egyik, 1986-ban keletkezett dalukban az volt a refrén: „Hatvankettő: 24 éves; Hatvankettő: szeretlek téged…”
– Hááát… két év és te is 60 leszel... – cinkeltem.
– Ne is mondd! – sóhajtott.
