Elmondása szerint nagyon szereti Békéscsabát. Ha nem így lenne, már rég nem itt élne, hiszen többször is lehetősége adódott rá, hogy elhelyezkedjen a fővárosban.
Gondolatai között szerepel az is, hogy a későbbiekben, úgy 10-12 év múlva, körülbelül 65 esztendősen megírná élete könyvét. Többek között elmesélné, hogy innen, „Sárfalváról” kellő kitartással, akarattal, alázattal – hogy két munkahelyed van egyszerre, közben gyermeket nevelsz, van energiád rendszeresen, hosszú tíz éveken át rendszeresen sportolni stb. – miképp lehet eljutni a „fénybe”, azaz a világbajnoki magasságokba. (A három évtizedes ismeretségünkből fakadóan tegeződtünk.)
– Milyen reményekkel indultál el?
– Mindig szerényen, nem szeretek előre bármit is nyilatkozni. Ráadásul csak a helyszíni regisztrációnál derül ki, hogy kikkel fogsz versenyezni.
– Vannak izmos nevek, akiktől kvázi tartasz?
– Igen. A Masters mezőny az utóbbi időben egyre erősebb. Azok a kiváló testépítők, akik 40 évesen kiöregedtek az open kategóriából, de még aktívak szeretnének maradni, mind jönnek tovább a Masters kategóriába. Ők a fiatalabb életkoruknál fogva még jóval erősebbek.
– A riói olimpián Márton Anita súlylökő az utolsó dobását követően nyomban érezte, hogy „megvan” – miközben még a levegőben volt a súlygolyó. Előfordul hasonló eset a testépítőversenyeken is?
– A testépítésben minden nagyon szubjektív. Például az, hogy ki, mennyire száradt be; illetve az is számít, hogy minden apró, kis izomzatot miképp tudod megmutatni. Mert lehet, hogy felépítetted magad, de ott a színpadon, az adott pillanatban nem tudtad úgy megfogni a pózokat, mint például az otthoni gyakorlás alkalmával. A legeslegvégéig nem lehetsz biztos abban, hogy nyertél. Csak az eredményhirdetésnél fogod „érezni”, amikor már látod, hogy melyik nevek hangzanak el a sajátod előtt.
– A fényeket nem manipulálják?
– Mindenki azonos megvilágításban lép színpadra. Továbbá mindenkit egyenlő barnára fújnak azért, hogy ne legyen diszkrimináció, melyikünk a barnább. Ebben a sportágban a barna bőr adja ki a kidolgozott izomzat legkisebb részleteit is. Noha egy hófehér testen is látszik, ha izmos, de az nem hozza ki azt a hatást, amit a barna bőr nyújt.
– Az edzések szerves része a pózolás?
– Csak abban az esetben, ha versenyző vagy. A verseny előtti időszakban van szükség nagyon sokat gyakorolni, hogy a versenyen helyesen tudd bemutatni a kötelező pózokat.
– Schwarzenegger ötszörös Mr. Univerzum győztes, filmezik, szenátor volt. Téged sosem hívtak még filmezni?
– Úgy érzem, hogy eleve nem is élek olyan közegben – Csaba egy kisváros –, ahol észrevenne a filmszakma, úgy, mint anno Schwarzi barátunkat. Hat évvel ezelőtt a testépítést sem akartam ilyen intenzíven, versenyzőként űzni. Majd egyszer csak találkoztam Süli Józsi barátommal, aki a mesterem is egyben… tulajdonképpen ő az, aki meglátta bennem a „bajnokot”, és így elkezdtem versenyzni. Nagyon köszönöm neki, hogy elindított ezen az úton, azóta már többször is bebizonyosodott, hogy valóban itt a helyem.
– Itthon nincsenek szenátorok, de mennyire érdekel a politika?
– 53 évesen egyre jobban foglalkoztatnak a lokális, politikai kérdések. Megváltozott az értékrendem, saját kis családot alapítottam. Már szívesen felvenném és el tudnám magamon képzelni az öltönyt is, ha úgy hozná a sors, nem úgy, mint fiatalabb koromban. Azzal pedig, hogy a „sárfalva” jelzőt használom a városomra, kérem, hogy ne haragudjon meg senki.
A szerénység és alázat járja át szívemet, és arra mutatok rá, hogy innen, egy ilyen icipici városból is hová és milyen magasságokba tud feljutni egy egyszerű parasztgyerek, mint én. Szóval, nagyon szeretek itt élni a családommal. A párommal együtt van egy közös kisfiunk, hatéves, imádom őket! A legjobb dolog az életemben a családom!
– Ennyi eredmény után a Mínuszból lassan Plusz lesz. Ez a becenév a Mihályból ered?
– Nem. Még a nyolcvanas évek elején, elsős, keményes koromban, az év elején kereszteltek Mínuszra az osztálytársaim. Jó páran a hátsó padokban ültünk és az egyik matekórán zsugáztunk. Fél szemmel a táblát, fél szemmel a kártyát néztük. A tanárnő épp egy egyenletet vezetett le, amelynek a végén mindig változik a relációs jel.
Majd odafordult az osztályhoz, rám nézett és azt kérdezte: „Na, mire változik a relációs jel?”. Rávágtam: „Mínuszra!”. Hát persze, hogy pluszra változott. A teremben hangos hahotázás és azzal a lendülettel kaptam egy egyest. Ebben a pillanatban eldőlt a becenevem.
