– Tudom, még senki sem kérdezte: volt muzsikus a családban?
– Édesapám amatőr szinten, de jól zongorázott, tangóharmonikázott, énekelt és édesanyámnak is gyönyörű hangja volt. Gyerekkoromban számos olyan családi eseményen voltam, amelyen összegyűlt a család és akár négyen is szólamban énekeltünk.
– Honnan származik ez az életkedv, ez a sajátos humor?
– Mindkét ágon ilyenek voltak az őseim. Anyai nagyapám például bognár volt, csodaszépen dolgozott, de csak akkor, ha kedve volt hozzá. Ha nem, akkor leginkább csak olvasott a műhelyben, és ha jöttek a kuncsaftok, akkor a papucsával elhajtotta őket. Általában, ha nem volt pénze, akkor dolgozott, ha volt, akkor meg sokszor a kocsmában a cigánnyal húzatta, ő meg az asztal tetején táncolt, énekelt. Anyukám és apai ágon keresztanyám is rettenetesen rossz kislányok voltak. Egyszer nagyapám valamiért kergette a kertben anyukámat, aki egy kukorica kórót használva, rúdugrással átugrotta a kerítést. A termetéből kifolyólag nagyapám nem nagyon tudott utána ugrani.
– Mikor léptél először színpadra?
– Ovis koromból vannak fotók, amikor a tanácsházán énekelek, szavalok. Ám a „karrierem” nem tartott soká, mert alig, hogy ötéves voltam, megszületett Hevesi Tamás és nyolchónapos korában már kiderült róla, hogy tökéletesen énekel, noha még beszélni sem tudott.
– Hány éves korodban kezdtél el gitározni?
– Elég későn… 14 évesen a debreceni, vegyipari szakközépbe jelentkeztem. Majd a padtársammal, Hodossy Zolival, aki állati profin tolta a Hendrixeket, zenekart alapítottunk, és én lettem a basszeros. Zoli ma Padovában gitár- és lantművész.
– Lestél azért néhány fogást?
– Egyszerűen nem tudtam, mert oly remekül gitározott, ami akkor nekem fénysebességnek tűnt. Igaz, én általános iskolás koromban Rideg Lajos bácsihoz jártam furulyázni, klarinétozni, értettem a zenéhez, de még nem láttam át a lényegét. Sajnos sokszor az órákra nem is készültem. Egyszer például gézzel kötöttem be az ujjaimat, amit leöntöttem egy kis málnaszörppel. Persze egyáltalán nem volt vér színe. „Nagyon fáj?”, kérdezte. „Jaj! Nagyon-nagyon!”, válaszoltam. „Jól van, akkor gyere majd a következő alkalommal”. Szerencsére Lajos bácsi nem ölte ki belőlem a zene szeretetét.
– A Névtelen Nulla mikor debütált?
– 1980-ban, akkor én még nem voltam benne, mert épp katona voltam. Amikor bevonultam, egy csomóan azt mondták: „Ó, hát neked könnyű lesz a seregben: zenélsz, sportolsz!” Ahhoz képest vegyvédelmi századhoz kerültem, szívtam, mint a borz – még gázálarcon keresztül is.
Nos, közben Tomiék ’81-ben megnyerték az EDÜ-t, de én csak a következő évben csatlakoztam hozzájuk. Számos tehetségkutatón szerepeltünk; többek között elsők lettünk a székesfehérvári Fiatal Dalosok Országos Fesztiválján, ahol duó kategóriában a szépséges, csabai Mazán lányok: Gabi és Andi vitték a prímet.
– Minden Mazán lány gyönyörű. Honnan jött az együttes nevének ötlete?
– Az említett EDÜ előtt voltak összeszoktató koncertek, és az egyik diákújságíró azt kérdezte az öcsémtől, hogy „Mi a banda neve?” „Névtelenek vagyunk, és nulla a tudásunk”, kapta a választ. És ez lett a cikk címe: Névtelen Nullák.
– Akkor a firkász a sáros. Én egy 1986-os Ifjúsági Magazinban olvastam egy Névtelen nevű zenekarról, azaz Nulla nélkül, de a ti képetek volt az illusztráció.
– Igen, rengetegen mondták, hogy nagyon negatív a név, miközben addigra már olyan sokan ismertek bennünket, hogy már késő lett volna változtatni. Ráadásul minden koncertről készültek kalózfelvételek. Tomi egyszer úgy járt a Balatonnál, hogy azt hallja: egy sátorban, egy magnóból ezerrel bömbölünk. Bekukucskált, majd jól elküldték a francba.
A pécsi unokatesónk, Hevesi Robi felesége pedig egyszer azt mesélte, hogy 16 éves korában volt egy óriási szerelmi csalódása, és emiatt a Jeremy című számunkat otthon rongyosra hallgatta. Már a végén az anyukája is azt mondta neki, hogy fölakasztja magát, ha még egyszer meghallgatja a Jeremyt.
– A Jeremy eredendően egy mozi volt.
– És a 14 éves Hevesi Tomi reménytelenül szerelmesen félig-meddig „ellopta” a címdalát. (A film 1973-ban készült, és ’77-ben mutatták be hazánkban.)
– Akkor még védett a vasfüggöny.
– Így igaz, persze ennél sokkal durvább dolgok is történtek hazánkban, de ő ezt nem ilyen szándékkal írta. Ráadásul én a filmet Varsóban láttam. A lengyelek nem szinkronizálták, így nem sokat értettem belőle, de mégis tetszett. Amikor már nálunk játszották, épp katona voltam, mondtam az öcsémnek, hogy nézze meg és mesélje el, hogy miről szól. Egyébként Oscar-díjas lett. A regényt is lefordították, amely itthon is bestseller lett, ha akkor a lemezünket mellé teszik, akkor mi most nem itt… nyilván akkor is itt beszélgetnénk (Messengeren tárgyalunk – a szerk.). Azonfelül a dal hiába került fel a rádió slágerlistájára, hanghordozón csak jó másfél évvel később jelent meg.
– Először 1986-ban egy kislemezen.
– Amiről mi nem is tudtunk. A rádió nekünk 199 forintot fizetett a felvételért. Majd ők 30 ezerért eladták a lemezgyárnak, amelyből mi nem kaptunk semmit, a gyár meg az engedélyünk nélkül nyomta ki. Persze örültünk, felfoghatatlan volt… De mivel nem léteztek jogaink, így nem is gyakoroltuk azokat. Én épp Szegeden voltam…
– Csak nem katona?
– Neeem! Egy kollégiumba mentem látogatóba, amikor a folyosón mondta valaki, hogy „Láttam a kislemezeteket egy szegedi kirakatban”. Mire én: „He-he, jó vicc!”. Majd gyorsan elszaladtunk és tényleg ott volt.
– A nagylemez pedig még később jött ki.
– 1987 februárjában mentünk a stúdióba. Ráadásul engem kivételesen visszarántottak katonának (akkoriban, ha valaki diplomás volt, akár háromszor is besorozták egy-egy fél évre), így csak két nótában basszusoztam, az egyikben például Karácsony James-el az LGT-ből.
Egyszer az LGT cuccán játszottunk és felfigyelt ránk Presser Pici bácsi… Majd, amikor lemez közelbe kerültünk, az Omega Stúdiót választottuk. Sajnos a lemezgyártól nagyon kevés időt kaptunk, így például a dobot gépről vettük fel. A dobprogramot Solti Janika csinálta; a basszust Juhász Lacika (a Névtelen Nulla billentyűse), James és én játszottuk fel.
– És Köles Pista bácsi hogy került a csapatba?
– Többször is zsűrizett minket és nagyon tetszetünk neki. Majd eljött egy koncertre, ahol két számban fújt, majd bevettük, később még szövegeket is írt. Nagyon sokat köszönhetünk neki. Egyébként Presserék szimpatizáltak, talán elégedettek is voltak velünk.
– Akkor azért volt később, a Névtelen Nulla után több Lógété-műsorod is? Amúgy nem értem… Mindenkinek tetszettetek; mi több, Victor Máté is nyomta a zenekart.
– A Jeremyre például azt mondta, hogy „Ne vegyétek fel, mert ez túlságosan populáris!” „Igen, de ez kapja a legnagyobb tapsot a koncerteken”, válaszoltuk.
– Mindenkinek tetszettetek: a közönségnek, a szakmának. Az volt a baj, hogy nem kapott elég promót a korong?
– Alapvetően nem volt mögöttünk menedzser, aki fogja a kezünket. Mi pedig szép lassan kezdtünk belefáradni az egészbe. Az öcsémnek egyre kevesebb kedve volt próbálni. Miközben a SZOTÉ-n olyan koncertünk volt, hogy a tömeg a metróig kígyózott, be is nyomták a koncertterem nagyablakát; párhuzamosan hátul, a művészbejáró felöl százan akartak bejönni. Volt is nagy balhé.
– Botrányzenekar voltatok.
– Azt nem mondanám, de közben még albérletre sem nagyon tellett.
– Azt érzem a nyilatkozataidból, vagy amikor egy koncerten felkonferálsz egy Névtelen Nulla opuszt, hogy nem lett szépen lezárva a történetetek.
– Sajnos így van… Sok ötlet nem lett megvalósítva és az a fajta áttörés sem valósult meg, amelyről máskülönben minden zenész álmodik. Illetve ahogy fentebb fogalmaztam, emberi okokra is vissza lehet vezetni. Mindamellett drága mulatság volt pesti albérletet fönntartani, ott élni, komoly hangszert venni stb. Noha sokan azt mondták, hogy „Nagyon ügyesek vagytok, csak nehogy úgy járjatok, mint a szombathelyi Lord!”.
***
(Imi ezekben a nehéz pillanatokban sem rest: a Facebookon, Varázsének Baba-mama klubban jelentkezik online.)
