Drubina Orsolya
Amikor fiatalon eldöntöttem, hogy színházcsináló leszek, már akkor is úgy képzeltem el, hogy ez nem csak abban merül majd ki, hogy a színpadon állok, vagy rendezek. A színház egy nagy sajt, s én, mint egy kis sajtkukac, jól átjárom, minden részébe belekóstolok. Számomra az, hogy rendezőasszisztensként létezem, vagy színészként, esetleg ruhatárosként, mind ugyanazt a lelkesedést, ugyanazt a lelkiséget jelenti.
A színházzal foglalkozó gondolataim a Mesteremberek között vannak otthon. Hiszek abban, hogy van egy kis csapatunk, s együtt kitaláljuk, mi hogyan legyen, a falu apraja-nagyja segít, lehoz a padlásról egy vaskádat hajónak, vagy szabnak-varrnak a háttérben a szurkolóink. Néha be kell menni felmosni a színpadot, máskor pedig kiállni a közönség elé, és játszani. A különbség csak ennyi.
Az egyetemen, kis ösztöndíjamat színikritikák írásával próbáltam kipótolni, melyek a Tiszatáj folyóiratban jelentek meg, de nagyon kifárasztottak, úgyhogy elkezdtem verseket írni, hogy ne égjek ki. Csak úgy önmagam számára. Főleg prózaverseket. Aztán ezek is megjelentek a Tiszatájban, ezeket pedig elolvasta Rózsa Teodóra, aki a szegedi Kövér Béla Bábszínház színművésznője. Nála beszélgettünk egyszer, rózsaillat, gyertyafény, ahogy kell, s azt mondta, szerinte nekem drámákat kellene írnom, van is rá most egy lehetőség a bábszínházban, egy kikötés van: legyen benne sárkány. Valamiért nem tudtam egy „valódi” sárkányos mesét elképzelni, ezért elgondolkoztam azon, mi is a leglényege ennek a lénynek. Repül, tüzet okád, félünk tőle, nagy és misztikus. Ám legyen. Az én darabom egy repülőtéren játszódik, ahol Kis Sára semmiképp sem tud átmenni a kapun, a bőröndjében mindig találnak valamit, amiért nem szállhat fel a gépre. Ezek a bőröndlakók később átváltoznak az említett szörnnyé, és a szereplőmnek szembe kell néznie velük. Ez lett a Sárkányterminál című első drámám. Felnőtteknek szóló bábmese. Megírtam, s azt mondtuk, oké, most küldjük el véleményezésre azoknak, akik értenek hozzá. Jelentkeztem vele a szabadkai Népszínház drámapályázatára, ahol végül nyertem, így fel is olvasták a Felolvasószínházban. Megboldogult Radnay Annamária akkor ott volt, látott engem és valamit bennem, tudtomon kívül elküldte a Sárkányterminált a Nyílt Fórum pályázatára, ahová szintén beválogatták. Ide már szerzőként vártak. A drámafejlesztés és a színpadi szövegekről való együtt gondolkodás mindenkor hasznos, és természetesen teljesen elbizonytalanító. Megtanultam, hogy a bizonytalanság jó. Ébren tart. Tanít figyelni, kikövetkeztetni, utat találni, megmártózni, kikészülni, újra belevágni.
Hanula Zsolt
Körülbelül három évvel ezelőtt (41 éves voltam akkor) tűnt fel, hogy a szakmai önéletrajzokból feltűnően elkezdtek eltűnni születési dátumok. Mindennek ideológiai hátterét sejtem is, meg nem is, inkább csak tudomásul veszem. Budapesten, ezen belül Újpesten születtem és nevelkedtem, és ezt valamiért mindig ki is hangsúlyozom, mármint az Újpestet. Máig senki nem tud épkézláb magyarázatot adni rá, hogyan kerültem a helyi amúgy jónevű műszaki technikumba, ahol öt éven át éltem hazugságban, tudniillik, hogy egy szót is értek mindabból, amiről körülöttem beszélnek. 2005-ben megszereztem a diplomám média-kommunikáció szakon, így már papírom is lett a szakmáról, amit akkor már öt éve aktívan űztem. Filmes magazinokban kezdtem publikálni, barátommal és kollégámmal megalapítottuk A hetedik sor közepe című blogot és alkotói csoportot, illetve mindennek elkerülhetetlennek tűnő részeként elkezdtem kitanulni az akkor még csak formálódó közösségi marketing alapjait. Mindez odáig fajult, hogy észre se vettem, hogy már rég szakmát váltottam és újságíró helyett egyszer csak marketinges vált belőlem. Maradva a filmes berkekben, már ilyen minőségben vállaltam munkát a Budapest Filmnél, hogy életemben először rendes állásom legyen, s ne legyek többé számlatömbbel szaladgáló cikkíró. Négy éve Dabason élek, ahol egy nemzetközi nagyvállalat kötelékében dolgozom, mint online marketing manager.
2012-ben megnyertem a Fiatal Írók Szövetsége kéziratpályázatát, így hamarosan megjelenhetett első könyvem, A fiúk nem sírnak című novelláskötet. Nem szeretek kapkodni, a második könyvem idén, 2024-ben jött ki, ennek Minden egész a címe. És regény. A kettő között blogok, rövidprózák (megismertem a flash fiction fogalmát!), videoklip-forgatókönyvek, egy e-book. Az elmúlt hét évben azzal szórakoztattam magam, hogy az alapvetően fényképek megosztására kitalált Instagramot használom prózai szövegek publikálására.
Gráf Dorka
Graf Dorka vagyok, és ha a szakmámat kérdezik, általában nem tudok válaszolni. Kicsit szégyenlősen szoktam bevallani, hogy író, esztéta vagyok. Általában terelem a témát, elkezdek beszélni a kutyámról, mondok pár röhejes információt, hogy nem tudok biciklizni vagy imádom a gagyi horrorfilmeket.
Gyerekkoromban semmit sem tudtam arról, mit csinál egy író, bár nagypapám is az volt. Nem láttam írni, csak annyit tudtam, hogy amikor nem vagyok nála, akkor könyvek születnek valahogy, valamilyen varázslattal, érthetetlen módon, hogy mindenhol könyvek vannak, még a fiókokban is. A könyvek szeretete pedig egészen addig vitt, hogy nagyjából 13 évesen döntöttem el, én is író leszek, jelentsen ez bármit. A szüleim pedig, bár maximálisan támogattak, borzasztóan aggódtak is amiatt, hogy egy újabb művész lesz a családban. Ebből az aggodalomból (is) tudtam, hogy nagyszerű kaland lesz írni.
Az ELTE bölcsészkarán végeztem szabad bölcsészeten, aggasztóan sokáig tanultam filozófiát és irodalomtudományt, hogy aztán a családi vállalkozást vigyem tovább a testvéremmel, ami pedig a reklámszakmához tartozik leginkább. Eközben természetesen körbepublikáltam a magyar sajtót, kritikáim, tudósításaim, beszámolóim jelentek meg kulturális eseményekről, majd végül tárcáim, novelláim és az első regényem részletei.
Az első könyvem 2019-ben jelent meg a XXI. század kiadó gondozásában, Puncs címmel. Igazi minimalista regény egy fizetős tanár-diák viszonyról, belevaló, pimasz elbeszélővel, egy huszonéves lány pokoljárása. A Puncs után egy évvel jelent meg első, tinédzsereknek, fiatal felnőtteknek szánt regényem a Manó Könyveknél a Nincs idő címmel. Kihívás volt gimnáziumi közegbe helyezni egy erős női karaktert, a naplóján keresztül betekintést engedni a legbelsőbb gondolataiba, kihúzni őt egy bántalmazó kezei közül. A két könyv sikere egyszerre hatott bénítóan és inspirálóan: jelenleg egyszerre három köteten dolgozom, de nehezen válok meg tőlük, nehezen adom ki a kezemből még őket. 2024-ben elnyertem a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjat, így alkalmam nyílt befejezni az egyelőre Angyalföld munkacímre hallgató regényemet, mely öt gyilkos tiniről szól. Mindig fiatalok, mindig kegyetlenség.
Minden megjelent írásom és könyvem ellenére, lélekben még mindig az a kislány vagyok, aki nem tudja, hogy mit csinál egy író. Nem is beszélve a színházról. Jelenleg éppen drámaírást, dramaturgiát tanulok, és egyelőre csak azt érzem, hogy minden megválaszolt kérdésemből születik még 2-3 újabb rejtély – belemásztam egy irdatlan fekete lyukba, ami a színház. És bár tényleg rettegek, hogy kijutok-e valaha ebből a fekete lyukból, sikerül-e bármi, amit eltervezek, a kalandvágy szerencsére még hajt, a megszállottság pedig visz előre.
