– Két évvel ezelőtt is járt már nálunk, amikor az ügyeleti rendszerről beszélgettünk. Most az MCC békéscsabai képviseletén tartott előadást. Miről volt szó?
– Nagyon nagy örömmel jövök Békéscsabára, bár ez sajnos ritkán adatik meg. Talán először éppen egy kolbászfesztiválon jártam itt, és fantasztikus élmény volt. Túl a kiváló kolbászokon, meg a kedves embereken, rájöttem arra, hogy sokkal többet kellene kimozdulnom otthonról. Aztán 2 évvel ezelőtt, amikor az új ügyeleti rendszert vezettük be az országban, akkor haladtunk vármegyéről vármegyére. Itt módom volt elmondani, hogy egyáltalán miért van szükség a változásra. Ma már elmondható, hogy az ügyeleti rendszer beállt, nagyjából jól működik, és szerintem megszokták az emberek, hogy az 1830 az ügyelet telefonszáma. De most az MCC-be jöttem, a „Szülők Akadémiája” előadásra. Az MCC programjaival már nem először találkozom, és teljesen őszinte híve vagyok, mert nagyon jó lehetőségeket nyit meg gyerekeknek. Az előadás pedig arra is jó, hogy egy kicsit a szülőket bíztassam: azok a problémák, amelyekkel minden gyermekes szülő szembesül, azok nem reménytelenek, és igenis megoldhatóak. Mire gondolok? Komoly probléma az, hogyan motiváljuk a gyereket valamilyen jó irányba. Kérdés persze, hogy amit a szülő jó iránynak tart, azt a gyerek is jónak tartja-e. Mindenesetre én nyilván nem tudok kibújni a bőrömből, vagy a mundérból, és szívemből ajánlom a segítő hivatást a gyerekeknek.
Ma, amikor minden gyorsan változik, és sokan érzik úgy, hogy hamarosan átveszi majd a gép az uralmat, és majd a mesterséges intelligencia kiszorítja az embereket egy csomó munkakörből, akkor ebben lehet persze igazság, de például a segítőszakmák, a betegápolás, vagy az életmentés, szerintem nehezen váltható ki gépekkel. Tehát hogyha valaki a gyerekének olyan szempontból jót akar, hogy egy biztos pályára akarja állítani, akkor én azt gondolom, hogy ez egy biztos pályának tűnik. Nyilván nem mindenkinek egyformán jó ez, de már gyerekkorban meg lehet látni azokat, akikhez viszont nagyon közel áll, és ők így tudnak boldogok lenni az életükben, hogyha másokon segítenek. Ha ilyen gyereket nevel valaki, akkor már csak az a kérdés, hogy mit tudunk kínálni neki, hogyan tudjuk neki bemutatni azt, hogy miért érdemes mondjuk a mentőkhöz jönni dolgozni. Óvodás korban is van példa, hogy ha mondjuk az ovisra a nagyszülő vigyáz, és ott valami baj történik, mondjuk rosszul lesz a nagypapa, akkor egyre több olyan történetünk van, ahol a pici, mondjuk 5-6 éves gyerek már tudja, hogy hogyan kell segítséget hívni, nem veszti el a fejét, megőrzi az önuralmát, és mintegy felnőtt, úgy áll helyt a vészhelyzetben. Ilyesmiről szeretnék minél többször beszélni.
– Fejleszthető ez a fajta segítő attitűd és lélekjelenlét?
– Igen. Az alapvető személyiségjegyeink különbözőek. Tehát van, akinek ez könnyebben megy, van, akinek kevésbé. Megjegyzem, hogy néha az élet rácáfol arra, amit önmagunkról gondolunk. Én sokszor találkozom olyan véleménnyel, hogy: „én biztos, nem tudnék segíteni, mert ha látok egy csepp vért, akkor azonnal elájulok”. Ehhez képest egy valódi vészhelyzetben lehet, hogy éppen ő lesz az, aki átveszi ott a parancsnokságot, és hihetetlen hidegvérrel, és helyzetfelismerő képességgel helytáll. Aztán később, amikor már elmúlt ez az egész, amikor a mentő elvitte a sérültet, akkor utána lehet, hogy majd föl kell valahogy dolgozni ezt az élményt. De ez nem lehetetlen. Ezt is, mint mindenféle képességeket, lehet kondicionálni, fejleszteni. És egy nagyon jó kondicionáló módszer az, ha valaki veszi magának a bátorságot, és néha elképzel egy-egy ilyen vészhelyzetet. És ezt úgy hívják a pszichológiában, hogy imaginációs módszer. Amikor mondjuk, becsukja az ember a szemét, és egy baleseti helyzetet maga elé képzel, és abban önmagát is elhelyezi. Eljátssza magában ezt a jelenetet, hogy félreáll a kocsival, fölveszi a jólláthatósági mellényt. Odamegy óvatosan, megnézi, hogy milyen sérültek vannak, hívja a mentőket. Tehát végigjátssza magában. Hogyha ezt megteszi, érdekes módon egy valódi vészhelyzetben úgy fogja megélni, mint hogyha már került volna hasonló helyzetbe, ahol jól helytállt, és ez bátorságot is ad.
– Mi fordul elő gyakrabban? Hogy a segítőszándék adott, de a skill-ek hiányoznak, vagy fordítva?
– Először is egy kis pozitív üzenettel kezdeném, hogy egyre többen mernek, és tudnak segíteni. Ez a kettő egyformán fontos. Gondoljunk bele, hogy hiába vannak kiváló ismeretei valakinek, hogyha nem mer odamenni, hogyha visszatartja valami. De ez fordítva is igaz. A bátorság azért sokszor nem elég, mert az alapvető mozdulatokat is ismerni kell. Ezt egyébként talán mostanában egyre kisebb százalékban tartjuk fontosnak, mert az elmúlt időszakban arrafelé megy el ez az elsősegélynyújtás-oktatás is, hogy próbáljuk a lehető legegyszerűbb módszereket megmutatni. Hogy ne kelljen sok mindent a fejben tartani. Érdekes módon pont a legnagyobb baj esetén kell a legkevesebb dolgot észben tartani, mert egy-egy mozdulattal lehet életet menteni. Vannak alaphelyzetek, az egyik, hogyha valakinek megáll a szíve. Ugye ez a legrosszabb, ami történhet. Ilyenkor a mellkasnyomásokat kell elkezdeni. Gyakorlatilag semmilyen eszköz nem kell hozzá, csak a puszta kezünk. Hogyha ezt elkezdi valaki, és egészen addig folytatja, amíg a segítség megérkezik, ezzel gyakorlatilag megtette, ami tőle telt. A másik lehetőség, hogyha például félrenyel valaki valamit, és nem kap levegőt. Először megpróbáljuk a hátát ütögetni, hátha attól megoldódik a helyzet. De ha nem, akkor jön ez a sokak által ismert Heimlich-fogás. Átöleljük, és hátulról egy lökéssel megpróbáljuk a falatot eltávolítani. Vagy ha valakinek erős vérzése van, ez még egy ilyen klasszikus vészhelyzet. Ha csak annyit csinálunk, hogy a vérzés helyét magasba emeljük, tehát hogy magasabban legyen, mint a szíve, és a vérző sebre valamit rányomunk, persze lehetőleg steril gézlapot gumikesztyűben, ezzel már életet mentettünk. Ezek nagyon egyszerű módszerek, ha a bátorság is megvan és ennyit tud valaki, akkor már életmentő lehet.
– Kiket kell jobban bátorítani? A szülőket vagy a gyerekeket?
– A szülőket én olyan értelemben is szeretném bátorítani, ha a gyerekükben érzik azt, hogy ő egy olyan személyiség, aki lehet, hogy segítő hivatást fog választani, akkor ne beszéljék le róla. 10-20 évvel ezelőtt még nagyon sok szülő azt mondta a gyerekének, hogy kisfiam vagy kislányom, hát éhen akarsz halni, hogy az egészségügybe akarsz menni, dolgozni? Ott tönkre fogsz menni. Mára ezek a szakmák óriásit fejlődtek. Ma már egy ápoló Magyarországon is olyan beavatkozásokat végezhet, olyan vizsgákat tesz, és olyan kompetenciákat birtokol, amelyeket régen csak az orvosok. Lépcsőzetesen a megélhetés is biztosabbá vált. Régen, ha mondjuk egy testvérpárból valaki jogász akart lenni, a másikuk pedig orvos, akkor azt mondták a szülők, hogy kislányom, te buta vagy, ha orvos akarsz lenni, mert a jogász az egy sikerpálya. Ma ez megfordult, mert jogászokból állítólag bőven van a munkaerőpiacon, az orvos viszont igenis hiányszakmának számít sok helyen. És ma már egy orvos anyagi megbecsültsége is szerintem Magyarországon is abszolút versenyképes.
