Gyuránné Baranya Hedvig negyven éve dolgozik pedagógusként. Gyomaendrődön 13 évet tanított, Kondoroson 26 év alatt 8 osztályban volt osztályfőnök és közel 400 tanuló köszönheti neki, hogy bevezette őket a betűk és számok világába – köztük e sorok szerzőjét is. Így számomra is különleges volt, hogy több mint 20 év után felkereshettem "Hédi nénit", egykori tanítómat.
– A napokban Pedagógus Szolgálati Emlékérmet vehetett át. Hogyan fogadta azt, hogy ilyen módon is elismerik a munkáját, mit jelen az ön számára ez az elismerés?
– Tanítói munkámat mindig az igényesség jellemezte: legjobb tudásom, lelkiismeretem és emberségem szerint dolgoztam végig a közel 40 évet. Jóleső érzés, hogy ezt más is észrevette. Én csak végeztem a rám bízott feladatokat, ezek szerint mindenki megelégedésére. Ez örömmel tölt el.
– 40 éve pedagógus. Hogyan indult a pálya felé? Hol tanított?
– Szerencsés vagyok, mert nekem is voltak kiváló tanítóim. Talán az első-második osztályos tanító nénim inspirált a pálya felé. Az osztálytársaimat is segítettem a tanulásban, mindig szívesen „anyáskodtam” a segítségre szoruló osztálytársaimmal. Nem sokat gondolkoztam a pályaválasztáskor, a Debreceni Tanítóképző Főiskolára jelentkeztem, ahová rögtön felvételt nyertem. Első munkahelyem az Endrődi Általános Iskola volt, 1981. augusztus 1-jétől. Ez az iskola többször is nevet váltott: 3. sz. Általános Iskola, majd Rózsahegyi Kálmán Általános Iskola lett. 1994-től tanítok a Kondorosi Petőfi István Általános Iskolában. Lényegében a pályám egyharmadát Gyomaendrődön, kétharmadát Kondoroson dolgoztam végig tanítóként.
– Több osztályban – köztük az én osztályomban is – volt osztályfőnök. Milyen érzés lezárni egy-egy "korszakot", egy-egy osztállyal való munkát, majd elkezdeni egy újabbat?
– Legtöbbször első és második osztályban dolgoztam, az alapok lerakása volt a feladatom. Második osztály végén mindig nehéz szívvel „adtam át” a kis tanítványaimat. Két év alatt nagyon megszerettük egymást, közel kerültünk egymáshoz. Volt arra is lehetőségem, hogy „nagy felmenő” rendszerben végig vihettem egy osztályt. Ez azért volt jó, mert az alapoktól tudtam eljuttatni őket a felső tagozatig. Tudtam, hogy hol hagytuk abba a munkát és onnan folytathattam velük tovább. Egy új osztállyal kezdeni mindig nagyon izgalmas volt, ezt komoly kihívásnak tekintettem, szerencsére minden esetben megtaláltam a közös hangot a tanulókkal és a szülőkkel egyaránt.
– Mi az, ami hajtja előre, amiért érdemes csinálni?
– Nincs szebb dolog annál, mint valakit megtanítani arra, amit nem tud. A pedagógusmunkának nincsen kézzel fogható eredménye. Itt az idő és a türelem dominál. Elvetünk egy magocskát, amit gondozunk, ápolunk, nevelünk. Az öröm abban áll, hogy láthatjuk a fejlődését. Napról napra egyre jobban kiteljesedik. A tanító mindig csak AD, csak AD, csak AD. Reggelre regenerálódik, feltöltődik és folytatja. Hiszem, hogy a világ legszebb hivatását választottam. Sok száz gyermeket elindíthattam a tudás és boldogulás útján. Nem tudhatom, hogy mit adtam át az olvasás, írás, számolás megtanításán túl. Valószínűleg a személyiségem sok-sok kis darabját, amibe talán bele lehetett kapaszkodni. A pedagógus az egész lényével tanít, mintát ad. Az utóbbi pár évben napköziben dolgoztam, de délelőtt rajzot, éneket tanítottam. A készségtárgyak tanítása így nem szenvedett hátrányt. Minden tantárgyra egyaránt szükség van. A gyerekek nagyon szerették a rajzot is és az éneket is. Csodálatos élményekben volt részem, részünk.
– Melyik az az elért eredmény, amit szívesen kiemelne, amire büszke?
– A Rózsahegyi Kálmán Általános Iskolában jegyzik azt a 13 évet, amit ott töltöttem. Ez nagyon szép dolog. Felkerült a nevem egy emlékfalra. Kondoroson 2006-ban megkaptam a GM Alapítvány kitüntetését a tehetséggondozásban végzett eredményes munkámért. Abban a tanévben én voltam a díjazott pedagógus, ez is szerepel az iskola tablóján. Most pedig prof. dr. Kásler Miklós aláírásával vehettem át a Pedagógus Szolgálati Emlékérmet. Ez már a negyvenedik tanév volt, amit elkezdtem. Ezeknél is többet jelentett az a sok vidám, nevető szempár, melyekből áradt felém a szeretet. Minden nap történt valami, ami adott egy belső derűt, széppé tette a napomat. Nagyon boldog és elégedett vagyok! Csodálatos befejezése ez a pályámnak. Dosztojevszkij egyik idézetével szeretném zárni gondolataimat, ez a mottóm: „Gyermekek jelenlétében meggyógyul a lélek.”
