Sem a színház, sem a festészet nem az a műfaj, amit csak úgy abba lehet hagyni, ahonnan olyan egyszerűen nyugdíjba lehet menni. Gnandt János azonban (vagy éppen ezért) úgy döntött, megválik a Békéscsabai Jókai Színháztól, átadja a festőtár vezetését másnak.
Régen terveztük ezt a beszélgetést, akkor egy kitüntetés lett volna az apropó, és a kérdés az, hogy miként lehet összehangolni a művészi és a festőtárvezetői munkát. Aztán az események elsodorták a találkozónkat, és az élet felülírta a kérdések sorrendjét.
– Az évadzárón elbúcsúztál a társulattól, 29 tartalmas esztendő után határoztál így. Miért?
– Felgyorsultak a dolgok, de az is lehet, hogy csak mi lassultunk le. Minden felgyorsult körülöttünk, az információáramlás, az egész életünk, mindenki rohan; az emberek szabadideje lerövidült, régen le tudtunk ülni sörözni, beszélgetni, ma már sajnos ez nem megy. A munka oltárán sokat áldozunk fel a magánéletünkből. Sem a színház, sem a tanítás nem olyan hely, hogy amikor dudál a gyár, letesszük a szerszámot és hazamegyünk. A színház, a festészet olyan, hogy ha éppen nem csinálod, akkor is gondolkodsz rajta, ha éppen nem tanítasz, akkor felkészülsz rá.
– A festészet és a színházi háttérszakma is teljes embert kíván, és akkor még nem esett szó a harmadik hivatásodról, a tanításról! Festészetet, díszlet- és jelmeztervezést oktattál középiskolásoknak.
– Szerencsés ez a város, mert itt két művészeti szakközépiskola is működik. Amikor idekerültem, a ruhaipariban tanítottam, egy év múlva már az evangélikus gimnáziumban is, a ruhaipari megszűnését követően a Szent-Györgyi Albert Gimnáziumban és Szakközépiskolában. Öröm, hogy ezekben az iskolákban jó eredmények születnek, ahogyan az is, hogy a volt diákoknak van hova visszajönniük. A friss tudást jó hazahozni, a tanításhoz mindig új szellem kell, ezért is fejeztem be a tanítást már négy évvel ezelőtt. Úgy gondoltam, hogy én már a tanításban a mai idők szellemét nem képviselem eléggé, az oktatás is jelentősen átalakult, ezért jobb, ha átadom a katedrát.
– Furcsa ezt hallani. A Te mértani, precíz, rendet, fegyelmet sugárzó művészeted igazán mai, modern, amihez kevés hasonlót találunk. Erőteljes színeid határozott formáid tiszteletet parancsolnak, ugyanakkor mint ha fiatal alkotótól származnának.
– Igen, gyakran mondják, hogy fiatal alkotóra jellemző ez a festés, ez a problematika, ezek a gondolatok. De a lényeg, hogy hosszú időszakon át egyszerre két iskolában is tanítottam, és a színházi festőtári munka is nagyon lefoglalt. Mindkét terület nagy odafigyelést igényelt, főleg, ha igényes vagy, és emellett nem jutott időm másra.
– Aradon születtél, Temesváron végezted a Tanárképző Főiskolát, tanítottál, színházban dolgoztál díszletfestőként. Miért jöttél át 1990-ben Magyarországra?
– Volt jó pár év, úgy tíz biztos, amikor nagyon megkeserítették az életünket Ceausescu idejében. A forradalmat nagy eufória kísérte, amikor mindenki szeretett mindenkit, aztán ezen felülkerekedett a politika. Egymás ellen uszítottak embereket, jól szervezett gépezet működött, jött a marosvásárhelyi pogrom, ami megmérgezte a további életünket, lecsillapított minden örömöt. Láttam, elég egy semmiséget felfújni, elég egyetlen szikra, hogy a román barátaimat ellenségeimmé tegye. Polgárháborús helyzet volt, ami megmutatja, ki a barátod, ki az ellenséged. Ez volt az egyik oka annak, hogy eldöntöttem, áttelepülök. De volt egy másik fontos ok is. Otthon, a családban mindig magyarul beszéltünk. Édesapám Nagykárolyban született, az ősei a Bodeni-tó környékéről származtak, édesanyám az Arad melletti Nagyperegről, mindketten német ajkú családban születtek, német a nevük. Édesapám olyan magyar érzelmű ember volt, amihez hasonlót nem ismertem. Akkoriban kétévenként utazhattunk ki az országból. A forradalom után egy delegációval jártam itt, fogadtak a múzeumban, akkor tudtam meg, hogy éppen díszletfestőt keres a színház. Gálfy László igazgató vett fel ősztől, a színészházban laktam, a színházban festettem. Jó volt az is, hogy közel voltam Aradhoz, jártam haza a szüleimhez, a feleségemhez, aki két év múlva jött utánam… Érdekes, hogy amikor öt évig Moldovában, a csángók földjén tanítottam, akkor is a szerencse hozta, hogy éppen Aradon a színház díszletfestőt keresett, ahogyan itt is…
– Kicsit elkalandoztunk az időben. Mi volt a második ok, amiért áttelepültél?
– Ja, igen. Hiába éltem ott, az anyanyelvem magyar, románul sosem tudtam volna magam tökéletesen kifejezni, mindig éreztem a kínt. Ezért hazajöttem, és itt végre anyanyelvemen tudok gondolkodni, kifejezni magam, és ennek nagyon örülök.
– A színházi díszletfestés azért más, mint amikor a festőművész saját akaratából alkot.
– Nagyon más, nem saját ötlet, hanem tervek alapján dolgozik, szükséges az empátia a díszlettervezővel. Van terv, vannak képek, de mire színpadra kerül a munka, sok minden megváltozik. Kell a gyakorlat, amit több, mint 300 darabban, amiben dolgoztam, talán megszereztem. De minden alkalommal öröm megvalósítva látni a tervező elgondolását, főleg, ha még a színészek is jól érzik magukat benne. S persze, ha az ember valamihez hozzáfog, azt jól vagy inkább a legjobban kell megcsinálni. A legtöbbet Székely László tanár úrtól tanultam. Csodálatos követni, hogyan és mitől lesz székelyes az a díszlet, hogyan fogja fel tanár úr a színpadi teret, ahol a cselekmény játszódik. Milyen alaposan tervezi meg, állítja színpadra az elképzeléseit, még a világítást, a fényt is megrendezi, egészében látja az előadást, ez a módszer nagyon megkapott.
– Pár kedvenc díszlet abból a 300 előadásból?
– Székely László tervezte a Bernarda Alba házának díszletét, nagy boldogság volt, hogy elkészíthettem; a méretek, az arányok, az óriási fehér falak, a fények remekül hatottak. A Jézusfaragó embernél a meredek hegyoldal volt különös a színpadon, és persze az erdő az aljnövényzettel, amit úgy hordtunk össze. A Jézus Krisztus Szupersztár monumentális díszlete is felejthetetlen, mobilnak készült, szabadtérire.
– 2014-ben megkaptad a színházi háttérszakmákat elismerő Magyar Teátrum díjat. Tavaly a 25 éves Békéstáji Művészeti Társaságot a Békéscsaba Kultúrájáért kitüntetéssel jutalmazták, új elnökként Te vetted át az elismerést. De most már nem csöngetnek be, nem megy fel a függöny. Hogyan tovább?
– Eddig csak nyáron, nagyjából két hónapig, esetleg hétvégeken tudtam hangulatba hozni magam, hogy elkezdjek valamin dolgozni. Ezen szeretnék most már változtatni, a saját ötleteimet szeretném megvalósítani.
– Világos. De tavaly tavasszal megválasztottak a Békéstáji Művészeti Társaság elnökének. Ez mennyi munkát jelent?
– Annyit, amennyit beleölsz. Tavaly nyáron szerveztem a társaságnak egy kiállítást Budapesten, pályázatból elutaztunk Bécsbe, a 100 éves Bauhaus emlékére rendezett kiállításra ellátogattunk Budapestre, a Ludwig Múzeumba, és minden nyáron, július második felében megszervezzük a nemzetközi művésztelepet. Mindig szerettem másokért dolgozni, főleg akkor, ha láttam az értelmét, ha kaptam visszajelzést. De az az igazság, hogy sokszor felébredtem éjszaka, vagy a színház, vagy az iskola, vagy a társaság foglalkoztatott, sok erőmet elvett az agyalás. Aztán feltettem magamnak a kérdést: Kell ez nekem? A másokért vállalt felelősségbe kicsit belefáradtam. Jó lenne most már inkább magammal is foglalkozni, festeni szeretnék minden nap, és nyugodtan aludni.
– Úgy legyen! Tartalmas éveket, szép képeket kívánok Neked!
Niedzielsky Katalin
