Nyilván szakmai ártalom, de geográfusként ilyentájt mindig eszembe jut Húsvét-sziget. 1722-ben a Holland Nyugat-Indiai Társaság expedíciójának vezetője Jacob Roggeveen kapitány éppen húsvét vasárnapján fedezte fel. Akkora, mint Békéscsaba. Más hasonlóságot nem nagyon lehet elmondani róla. Két éve a kis sziget neve elég sokat pörgött a világhálón. Az Oregoni Egyetem egy doktorandusza és hat szerzőtársa szerint a titokzatos kőfejek vízereket jelölnek.
Ez miért is érdekes? Bár a vulkáni kráterek édesvizet raktároznak, a nagyon porózus talaj és alapkőzet miatt a szigetről hiányoznak az egyéb felszíni vizek. Ennek ellenére, a 13. században letelepedett Rapanui-embereknek nemcsak egy kicsi, erőforrás-szegény és elszigetelt helyen sikerült sikeresen elindítani az életüket, hanem közel ezer hatalmas kőszobrot (moai) és több mint 300 megalitikus építményt (ahu) készítettek együtt. Az sziget megszállásával megkezdődött az erdőterületek elvesztése, a mezőgazdaság intenzitásával a termékeny talajok is lassan eltűntek. A kutatás eredményeként kiderült, hogy a sziget édesvíz-erőforrása, valamint a műemléképítés időbeli és térbeli mintázata között kapcsolat áll fenn. Az őslakosok monumentális építményei a létfenntartáshoz elengedhetetlen erőforrások feletti kontroll mementói, a kutatás az ember és környezete közti szoros kölcsönhatás megértéséhez járult hozzá.
Ma már nehéz elképzelni ember és természet ilyen mértékű szimbiózisát, természet, épített és kulturális értékek összefonódását. Nézzünk körbe magunk körül. Van e olyan természeti erőforrásunk, amiben szűkölködünk és nélkülözhetetlen az élethez? Tiszta levegő? Ivóvíz? Élelem? Ha találtunk, óvó szándékunk jelélül, kis túlzással, építenénk oda templomokat? Miközben az is nehezen megy, hogy ne tegyük tönkre. Óvjuk, védjük értékeinket, akár természeti, akár épített vagy kulturális. Ne dobjuk el, ne tapossuk le, ne vágjuk ki. Egyszerű tanácsokkal, hosszú távon is minőségi élet alapjait védhetjük meg.
Gondolkodjunk globálisan, óvjunk lokálisan.
Dr. Duray Balázs
