"– Mit tudsz elmondani a férfiról, akit tegnap este láttál?
– Bajsza volt... Kb. 1 méter 80 centi.
– Bajusznak az igazán feltűnő."
Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek tucatjai jellemezték azokat a paródiafilmeket, amelyek a 70-es, 80-as és 90-es évek nagy sikerű termékeiként hazánkat is betámadták. Ha annyit mondok, hogy Csupasz pisztoly, szinte mindenkinek azonnal beugrik a csetlő-botló Leslie Nielsen az idióta Frank Drebin hadnagy szerepében. Nielsen egyébként önmagában garancia volt a hülyeségre, legyen szó az Airplane, a már idézett (és még idézendő) Csupasz pisztoly vagy a Drakula halott és élvezi filmekről. Nem véletlen, hogy ezeket a filmeket említem, ugyanis mindhárom vagy műfaji vagy konkrét filmparódia is egyben.
A Csupasz pisztoly filmek a Nagyon különleges ügyosztály című, összesen hat epizódot megélt szériából nőtték ki magukat. Az alkotó ZAZ-trió (Jerry Zucker, Jim Abrahams, David Zucker) a 70-es évek bűnügyi sorozatait figurázta ki, míg a szintén általuk elkövetett Airplane elsősorban az Airport repülőgép-katasztrófafilmjeit állította pellengérre, amelyek szintén a 70-es évek gyermekei voltak.
"– Kapitány úr, mikor száll le?
– Nem mondhatom meg.
– Nyugodtan, orvos vagyok.
– Nem tudom megmondani!
– Saccolni tud?
– Hát, talán két óra múlva.
– Csak két óra múlva tud saccolni?"
A trió az Airplane 1980-as nagy sikerű bemutatója útán, de még a 88-as első Csupasz pisztoly előtt tető alá hozta a Top Secretet is. A film egyszerre volt világháborús-hidegháborús kémfilmek és Elvis Presley mint intézmény paródiája az energikus Val Kilmerrel a főszerepben. Ahogyan a Csupasz pisztoly- és az Airplane-széria esetében, itt is folyamatosan figyelni kellett a jelenetek hátterét. A Zucker testvérek és Abrahams védjegyévé vált, hogy miközben a főszereplők az előtérben beszélgetnek vagy csak sétálnak, a háttérben mindig történik valami abszurd.
ZAZ-ék humorát ma már talán sovinisztának vagy kirekesztőnek mondanák egyesek, de a 90-es években még bőven elfértek az ilyen jellegű, vaskosabb poénok. Hozz kell tenni, hogy esetükben azért brilliáns párbeszédek is szerepeltek a filmekben, valamint remekül figurázták ki a górcső alá vett zsánert. Ezért működött többek között Jim Abrahams "szóló projektje", a Nagy durranás első és második része is. A Top Gunt parodizáló vadászpilótás agymenésben Charlie Sheen alakította Topper Harley-t, a problémás, de kiválóan repülő Maverick-klónt. A második, talán az elsőnél is fárasztóbb epizódban már a Rambo-filmek kapták meg a magukét, és visszatért az első részben is a poénok zömét adó Lloyd Bridges (Jeff Bridges édesapja) is.
"– Mellesleg pompás volt az a vacsora maguknál! Sherly azt mondta, csodás volt a Stroganoff!
– Uram, de hát maguk nem is vacsoráztak minálunk!
– Tényleg? Akkor hol a fenében voltam? És ki az a Sheryl?"
Ami a katasztrófafilmeknek az Airplane volt, az volt az Űrgolyhók a Star Warsnak. Mel Brooks talán legnagyobb gurítása 1987-ben debütált (itthon 1990-ben). Mind a Galaktikus Birodalom (maguk az Űrgolyhók), mint az Erő és a jedik (a Schwartz és Yoghurt, a varázsló) megkapta a maga megfelelőjét. A forgatókönyvet még George Lucasnak is elküldték, aki jóváhagyta a készülő agymenést. Így születhetett meg többek között az alábbi, ikonikussá vált párbeszéd is:
Mel Brooks filmje zseniálisan reflektált a megjelenésekor éppen tízéves Star Wars-franchise üzletpolitikai oldalára is. Az Űrgolyhók feliratú lángszóró ("A srácok megvesznek érte!") éppen az a termék, amire, amire csak rá kell biggyeszteni a logót és már el is adtuk. Brooks több sikeres paródiafilmet tett le az asztalra, így a Fényes nyergek westernsémákat kiforgató opuszát vagy éppen a 91-es, Kevin Costner nevével fémjelzett Robin Hood újragondolását (Robin Hood, a fuszeklik fejedelme). Jellemző volt az évtizedre, hogy egy-egy kiemelkedően sikeres mozifilm megkapta a paródiaváltozatát. Így történt Francis Ford Coppola 1992-ed Drakulájával is, amely Brooks keze nyomán éledt újra (képzavar) 1995-ben. A Drakula halott és élvezi, egyébként nem túl erős, de részleteiben kimondottan szórakoztató vígjátékban Leslie Nielsen öltötte magáta a vérszívó gróf hacukáját, míg Van Helsing professzort maga Mel Brooks formálta meg. Íme, egy kis ómoldáv nyelvlecke:
Szintén a 90-es években indult újára Mike Myers Bond-paródiája, az Austin Powers-trilógia. Az elsősorban a 60-as, 70-es évek Bond-filmjeinek gagyi sci-fi elemeit kifigurázó sorozat már inkább az altesti humorról szólt és bár okozónak semmiképp se mondanám, de már jelezte azt a változást, ami a kétezres években csúcsosodott ki.
"Két dolgot utálok ezen a világon! Az embereket, akik nem tisztelik más nemzetek kultúráját… és a hollandokat."
Wes Craven 1996-os, óriási sikert aratott tinihorrorja, a Sikoly paródiáért kiáltott. Ezt 2000-ben meg is kapta a Wayans testvérek révén. A Horrorra akadva végül szériává nőtte ki magát, egyre gyengébb részekkel eljutva az ezidáig utolsó, ötödik részig. A 2000-es évekre teljesen kivesztek a ZAZ-trió elmés paródiáira jellemző bornírt baromság. (Ez ebben az esetben egyáltalán nem pejoratív jelző!) Szomorú belegondolni, hogy a nagyközönség az utóbbi közel húsz évben olyan filmekkel találkozott paródia címszó alatt, mint a Jason Friedberg és Aaron Seltzer közreműködésével világra hányt Csajozós film, Bazi nagy film vagy a Spárta a köbön. Ezek a koncepciótlan, számtalan film karaktereit "parodizáló" alkotások a humor legrosszabb oldalát mutatták be, illetve nem mutatták be. Itt már abszolút az altesti humor dominált, paródiaként pedig azért nem működtek, mert nem volt hozzáadott érték.
A hozzáadott értékről Ben Stiller tudna mesélni. Ha volt a 2000-es éveknek igazán jól működő paródiája, akkor az a Trópusi vihar. A filmben Stiller mellett Robert Downey Jr., Jack Black, Matthew McConaughey és Tom Cruise tűnt fel. A 2008-as vígjáték esetében tulajdonképpen nem is klasszikus paródiáról kell beszélnünk, hiszen nem egy konkrét filmet, de nem is egy konkrét zsánert állított pellengérre. (Részben a vietnámról szóló háborús drámákat, de ez csak a körítés volt.) A Trópusi vihar tűpontos, bennfentes látlelet volt a kortárs hollywoodi stúdiók és producerek működéséről, miközben a féltehetséges, de végtelenül elkényeztetett sztárokat sem kímélte. A zseniális párbeszédek és alakítások miatt a film azóta igazi kultalkotás lett, a mai napig idézhető dumákkal. ("Sose nyomd fullba a kretént!") Ezzel együtt a film az egy percre jutó káromkodások számát is bőségesen méri, így nehéz volt megfelelő jelenetet találni, de íme, itt egy:
Sokat lehetne arról beszélgetni, hogy vajon az itt felsorolt filmek (mármint a valóban jók) mitől működtek. Nekünk, magyaroknak egészen biztos, hogy azért is, mert kiváló szinkronok születtek. Leslie Nielsennek például két testvér, Sinkovits Imre és Sinkó László is a hangját adta, de legtöbbünknek talán mégis Sztankay István orgánuma maradt meg. Nemrégiben családon belül beszélgettünk arról, hogy az ilyen típusú filmek miért is kophattak ki. Elhangzott, hogy a humorfogyasztás is jelentősen átalakult, elég csak a mémekre gondolni, amelyeknél gyorsabb reakció egy-egy közéleti témára ma már nem létezik. (Legutóbb például az ereszcsatornás viccek mentek nagyon...) Én a magam részéről arra jutottam, hogy ahogyan mára a stand-up műfajában is nagyítóval kell keresni a hallgatásra érdemes előadókat, hasonló a helyzet egy film esetében is. Csakhogy utóbbit sokkal drágább elkészíteni, mint összerakni egy vicces képet vagy megírni egy tízperces monológot. A másik, és talán ez egy ennél is fontosabb, a társadalom egészét érintő probléma: nagyon alacsony az ingerküszöb, ha offenzív humorról van szó. Ricky Gervais például éveken át úgy volt a Golden Globe-díjátadók házigazdája, hogy kíméletlenül beszólt a teljes hollywoodi elitnek. Nem érdekelte, hogy mit gondolnak róla, ahogy az sem, hogy visszahívják-e legközelebb is műsort vezetni. (Nyilván éppen azért hívták vissza, ahogyan beszélt.)
A tartalmas, valódi mondanivalónak ára van, ezt sokan nem hajlandók megfizetni. A mai, úgynevezett "cancel culture" egyik rákfenéje egyértelműen az, hogy a korábban evidenciának számító humorforrásokal sem lehet viccelni, mert mi van, ha ez vagy az a társadalmi csoport megsértődik és bojkottál? Ma tehát szinte elképzelhetetlen, hogy olyan filmek készüljenek, mint amik a fenti listában szerepelnek, pedig a paródia műfajára most sokkal nagyobb szükség van, mint bármikor. A jó humor szembesít, de fel is emel "és még az orrodat is tisztíccsa!"
