A kezdetek
A nővérem volt nevelőszülő – kezdte a beszámolóját Barta Ági, az SOS Gyermekfalvak egyik orosházi nevelőszülője. Egy napon, amikor újabb csöppség érkezett a családhoz – nevelt gyermekek kistestvére –, akkor odafordult hozzám a nővérem, és megkérdezte, leszek-e a segítője? Így kezdődött a pályafutásom az SOS-ben – emlékezett vissza Ági.
– Később a testvéremnek egészségügyi gondjai lettek, így átvettem tőle a feladatot. Először csak helyettes nevelőszülő voltam, egy hónapot töltöttem a házban, amikor csörgött a telefon és megkérdezték, leszek-e nevelőszülő. Ekkor erre előléptetésként tekintettem, azonnal igent mondtam a felkérésre. Másnap reggel tudatosult bennem, hogy mostantól minden döntés az én felelősségem. Ez után jött az igazi segítség: pszichológushoz mentünk, felkészítettek és elvégeztem a képzést – mondta a kezdetekről.
Egy család
Áginak hat nevelt gyermeke van, egyikük már lakásotthonba került, önálló életet kezdett. Nevelőszülőként dolgozni nagyon nehéz, kőkemény munka – fogalmazott. Nagyon megszereted a gyerekeket, jó a kapcsolat, de eleinte mégis munka. Aztán eljön egy pont, amikor már el tudod mondani, hogy jó és élvezed.
– Körülbelül 8-10 hónap volt, mire nem a munkát láttam benne, hanem a családomat. Egy reggel rántottát készítettem, felütöttem harminc tojást… Néztem a tálat, és ekkor tudatosult bennem, hogy ekkora a család. Onnantól kezdve volt jó. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz új gyermekünk vagy hogy ne tudná a család befogadni, de elég hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a közösség családként funkcionáljon – tette hozzá.
"Nem döntenék másként"
Eleinte nagyon sok segítség kell: pszichológus, nevelőszülő-tanácsadó. Egy idő után azonban nem különbözik egy nevelőszülős család egy átlagos családtól – talán csak több szervezést igényel. Ági egy vállalkozást vezetett, mielőtt nevelőszülővé vált, de mi mondta, ma sem döntene másként.
– Ha hazamennek néhány napra, hiányoznak. Vagy amikor én elmentem nyaralni, az első napokban folyamatosan a telefonomat néztem, keresnek-e, hiányzok-e nekik?
Egyszer el kell engedni
Nincs különbség a saját és a nevelt gyermek között: ahogy az egyiket, úgy a másikat is el kell egyszer engedni.
– A legnagyobb bizakodásom és reményem az, hogy amikor majd önállóan kell döntenie, akkor emlékezni fog rá, hogyan döntöttünk együtt, hogy csináltuk együtt, és ha abból egy kicsit belelop az önálló döntésébe, akkor én borzasztó büszke leszek a családomra. Nem megváltoztatni akarjuk őket, még azt sem mondom, hogy az életüket akarjuk megváltoztatni, csak meg akarjuk nekik mutatni, hogy van egy más fajta élet; hogy nem az a természetes, ahonnan jöttél.
Ez nem azt jelenti, hogy a családja rossz, csak azt, hogy van egy másik választás is.
– Egyébként nem akarom őket elengedni, örülök, hogy itt vannak – mostanában úgy is az a divat, hogy a mama hotelben maradnak a fiatalok, nem?
Kapcsolat a vér szerinti családdal
A nevelőszülőnek biztosítani kell a kapcsolattartást a gyermek vér szerinti szüleivel. Barta Ági elmondta, soha nem titkolják el a gyerekek elől a vér szerinti származásukat.
– Fontosnak tartom, hogy a legkisebb is tudja, ki az édesanyja, akivel időnként találkozik. Nem mondom, hogy könnyű ilyenkor otthagyni, de tudniuk kell, hol vannak gyökereik ahhoz, hogy egészséges felnőttek lehessenek. Én úgy tapasztalom, hogy egy idő után nyaralásként élik meg a vérszerinti szülőkkel való kapcsolattartást.
Gyümölcsöző kapcsolat
Mint minden család, Ágiéknak is megvannak a maga küzdelmei, de mint mondja, amennyit ő adott a gyermekeinek, ugyanannyit vissza is kapott tőlük.
– 2016-ban meghalt a párom, aki szintén része volt a gyerekek életének. Emlékszem, Iza lányom azért sírt, hogy a húgának nem lesz apukája. Valaki, akinek amúgy sem volt könnyű élete, sírhatott volna saját maga miatt is, de ő a másikat féltette. Én ekkor azt mondtam, ennél többet nem kaphatsz senkitől. Megtanultunk együtt sírni és nevetni – és rengeteget nevetünk – zárta gondolatait.
