Nincsenek véletlenek. Ma épp egy Hobo Blues Band koncertfelvételt hallgattam autózás közben, amikor Hobo az egyik konfban megemlítette, hogy a Kex örök, ezért Baksa-Soós tiszteletére következzen a Zöld-sárga. A dallal (ahogy a Pirosmadárral is) először nem a Kex előadásában találkoztam: előbbit a The Qualitons zseniális magyar csapat feldolgozás-albumán hallgattam szénné, utóbbit pedig a Budapest Bár egyik lemezén dalolta Lovasi András. Aztán persze utánanéztem az eredetiknek, és onnantól én is tudtam, hogy a Kex örök.
Hogy ez a néhány sor több lesz (több lesz?) puszta nekrológnál, az nem a Kex- és Baksa-Soós-életműben való avatottságom, még csak nem is a zenekar primér, és hát végül is egyetlen korszakának beható ismerete miatt lesz. Egyszerűen csak zeneszerető emberként érintett meg a hír, hogy az egyik legegyedibb szöveg- és zenei világú magyar zenekar agytrösztje nincs többé. Jóllehet az utóbbi évtizedekben egyáltalán nem énekesként, sokkal inkább Január Herceg művésznevű alkotóként találkozhattunk Baksa-Soóssal, de a Kex és a baksás szövegek tényleg akkora hatással bírtak, hogy a HBB mellett számos más zenekar feldolgozta valamely dalukat. Mindezt úgy, hogy a Kex mindössze másfél éven át működött.
Azt persze nem tudnám megmondani, hogy miről szól a Zöld-sárga, vagy az Elszállt egy hajó a szélben, sőt a Pirosmadár is enigma maradt. Nem feltétlen értem, de mindenképpen érzem, hogy mire is gondolhatott a költő. Mert hát az volt: Baksa-Soós hol dalban, hol képben, de mindig költött. És ahogy egy festmény is szegényebb lesz, ha eltűnik egy szín a palettáról, úgy lett most szegényebb a hazai zenei paletta. Még úgy is, hogy a Kex örök.
