Elhunyt Féja Endre, Féja Géza író fia

Életének 88. évében elhunyt Féja Endre, Féja Géza író fia. Temetése március 9-én 11 órakor lesz az Óbudai temetőben. Féja Endre nagyon kötődött Békéscsabához, az alábbi, A Csabai című könyvben megjelent írásával emlékezünk rá.

 

Választott szülőföldemen

 

Ahol születünk, ahol először tűnik szemünkbe a fény, érzéseinktől független, esetleges helyszín. Ha korán elkerülünk onnan, nem mindig hagy mély nyomot bennünk. Ami döntő az életutunk során, az a későbbi érzelmi kötődés, amely gyermek-, illetve fiatalkori élményeink színhelyéhez fűz. Ezt a világot már tudatosan, a benyomásaink alapján, az emlékekre épülve inkább szülőföldünknek érezzük és nevezzük. Mindezek a családi környezet mellett a tájból, a hozzá kötődő évszakok váltásának hangulatából, a település utcáiból és házaiból, az iskolákból, az egykori emberekből, a hajdani barátokból s a velük egybeforrt élményekből, az ott átélt örömökből és bánatokból tevődnek össze. 

     Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy életem során három olyan városba vezetett, Lévára, Békéscsabára és Veszprémbe, melyek biztosították belső épülésemet: ha van bennem érték, ott kaptam, tőlük származik. Közülük Békéscsaba az egyik meghatározó. Immár itt járunk a „választott szülőföld” táján: ahol ifjúkorom telt, amikor bévül alapjaiban megformálódott az ember. A magyar vidék alapozta meg érzelmi- és gondolatvilágomat, s ez olyan erős kötődést teremtett, hogy a szülőhazámat soha, még a legnyomorultabb élethelyzetemben sem tudtam volna elhagyni.  

     Mindenkit elér egyszer elmúlt éveinek és múltjának számba vételéhez. Elérkezik az idő, amikor mind ébrenlétünkben, mind álmainkban egyre gyakrabban időzünk az egykori világunkban. Képzeletünkben megérint kezünk egy régi kilincset, kinyitunk valahol egy, talán már csak bennünk élő kaput, ismerős arcokat vélünk fölfedezni a távolban, az ablakok mögött.

      Felrémlik az egykori Perényi utca eleje, ahol két fasor szegélyezi az úttestet, a Deák utca virágzó hársfáinak illata, azután a Körös ágának partja, a víz fölé boruló fűzfáival, fölötte a kis híddal. Majd a malom, a liget és a régi temető. A víz túlsó oldalán az evangélikus templomok szilárd, zömök nyugalmukkal és emberöltőket kísérő biztonságukkal. Mellettük a gimnázium, egymás mellett a „Templom és iskola”, ahogyan ez Reményik Sándor versében megfogalmazódott.

     Békéscsaba az ifjúságom városa volt, és az Evangélikus Gimnáziumban kapott értékek végigkísértek, meghatározóvá váltak további életemben. 1945 elején kerültünk apámmal együtt a városba, és a IV-VIII. osztályokat végeztem a Gimnáziumban. Kiváló tanárok tanítottak, csabai kötődésűek voltak, szellemi alapot adtak, emberi és erkölcsi tartásra, igényességre neveltek, és a vallási tolerancia is természetes volt a gimnázium falai között, katolikusként tanúsíthatom. Az Evangélikus Gimnáziumban adott emberségből példát és szellemi útravalót generációk számára dr. Szeberényi Lajos, Csák István, Réthy Dezső, Hidasi Lajos, Brózik János, Rábai Miklós és Vajda Aurél, hogy csak az én volt tanáraimat említsem. Közel hetven éve történt mindez, és már mindnyájan az örök hazából kísérik a még itt bandukoló tanítványaik lépéseit.

     Nem a megszépítő messzeség fényei, hanem a valóság idézése: nem tettek közöttünk különbséget, és mi sem egymás között. Nem volt elhatároló korlát, hogy ki szegény és ki módosabb, ki magyar és ki szlovák, ki milyen vallású, ki miképpen tanul, ki milyen családi környezetből érkezett. A politika meg egyáltalában nem volt képes közénk éket verni. Lettünk az anyaghoz értő mesteremberek, mérnökök, tanárok, a színház világában élők, lelkészek, papok az egykor kapott útravaló birtokában, s majdnem mind e hazában maradva.     

     Minden tájnak megvan a maga szépsége és hangulata. Csabán a beszélt nyelv szlovák szavakkal kevert mikszáthi íze, az alföldi nyár szikkasztó forrósága, a síkságon végigszáguldó szél muzsikája, a tél csontig hatoló fagyos hidege, a szélesen elterülő, részben körgáttal védett egykori mezőváros zsongása, a vasúton túl pedig a terebélyesedő Jamina lélegzése. Utóbb lehet távolról ítélni, hibákat és sérelmeket sorjázni, de a szülőföldet, még ha „választott” is, megtagadni sohasem, éppen úgy, mint a valódit! Ha életünk legszűkösebb éveit éltük is át a háború után, a táj, a város erről semmit sem tehetett. 

     A fiatalokat áthatja a zsongító érzés: övék az élet, őket várja a távoli világ, a vágyak teljesedése, és ennek így kell lennie! Azután elkövetkezik a szétrajzás, a szertefutó életutak sora, és már nem mindenkinek adatik meg a visszatérés lehetősége. Aki pedig néha hazatalál, mint én is gyakorta Békéscsabára, az már nem az egykori, a régi világát leli meg: azokat a társakat, azokat az embereket, akiket egykor elhagyott; olykor még az utcákat és a házakat is elmosta az Idő.    

     Akik visszatérünk több évtized után, mindnyájunknak olyan minden, mint Krúdy Szindbádjának múltat kereső utazása a régi Podolinba, az emlékek világába. Számunkra ugyanis ott és akkor, amikor eltávoztunk, megállottak az órák, s továbbra is valami különös, „egyszer volt” időt mutatnak a képzeletünkben. A múlt darabjait, az emlékeinkben élőt próbáljuk egy megváltozott világban föllelni, legtöbbször sikertelenül. Életünkben minden egyszeri és megismételhetetlen, amint önmagunk is.

     Csupán az marad meg, amit magunkban őrizünk a múltból, ami bévül lelhető, mert közben már szinte mindenen túllépett az Idő. A mostani fiatalok számára is így lesz egykor, őket is megérinti majd ez az érzés, amikor kísért a múlt, és számukra is megadatik majd az emlékek felidézésének és feltámadásának a varázsa. 

Féja Endre

 

 

Megosztás:

Címke: ,