Zeneszó ütötte meg a fülemet az utcán. A hang nem valamelyik üzletből jött, nem ünnepi térzene csendült fel, de még csak nem is egy dobhártya-szaggató autó-hifi kérkedett a decibelekkel. Ez a zene meghunyászkodva szólt egy recsegő kisrádióból, amit egy hajlott hátú, kapucnis alak szorított a füléhez egy elhagyatott kapualjban.
„A legnagyobb slágerek!” – szónokolta a rádió, s az alak megigazította az antennát. Jókora laposelem volt ráerősítve a szerkezetre szigetelőszalaggal. Látszott, hogy az még órákig biztosítja az energiát a slágereknek. A nap végén, hazafelé igyekezve újra hallottam a zeneszót és újra láttam az alakot. Mintha meg sem moccant volna egész nap.
Én közben elintéztem a teendőimet, bevásároltam, találkoztam a barátaimmal, és most vár az otthon melege, a családom szeretete, a vacsora illata, végül az ágy puhasága. Neki ezek közül egyik sem adatik meg. Nincsenek teendői, hiszen már rég nem bíz rá senki feladatot. Nincs miből bevásárolnia, és barátai helyett csak ellenségei vannak. Velük pedig jobb nem találkozni, hiszen még azt is elvennék tőle, amije van. A családi szeretet és az otthon melege régi idők holnemvolt emléke csupán. A vacsora illata az ő számára inkább kidobott étel elviselt szaga, az ágy puhasága pedig a kilapított kartondoboz hajlékonyságával mérhető…
Napokig láttam ezt az embert a kapualjban. Kitartóbb volt, mint a hideg, ami egyre jobban próbálkozott őt megtörni. De az ember lelke sokkal erősebb, mint a teste. Olyasmiből is tud táplálkozni, ami nem látszik. Legfeljebb csak hallatszik, egy viharvert zsebrádió hangszórójából.
Egy reggel aztán munkába igyekezve szokatlan csendre lettem figyelmes azon az utcaszakaszon. Nem volt zeneszó, nem volt ott a kapucnis alak. Talán beköltözött télire a hajléktalanszállóra. Ott gondját viselik majd – nyugtatom a lelkiismeretemet. Pedig tudom, hogy ez a csend igazából nekem szól. Mert kiáltanom kellene.
Most, hogy ő nem teszi meg, nekem kellene felhívni őrá a figyelmet. S lám, nekem nincs laposelemem.
Zsíros András
