Nevét szinte mindennap halljuk a rádióban, olvassuk az újságokban. Arca sokszor köszön vissza a televízió képernyőjéről. Sajtós körökben ő az első, aki eszünkbe jut, hogyha rendőrségi ügyekről van szó. Ezúttal viszont nem egy baleset, vagy egy bűntény miatt kerestük fel. Arra kértük, hogy kicsit szakadjon ki a megszokott környezetéből, és legyen a vendégünk egy kötetlenebb beszélgetésre. A 7. Tv Csabai Forgatag című műsorában dr. Vargáné dr. Szombati Andreával, a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság sajtószóvivőjével Varga Diána műsorvezető beszélgetett.
– Mielőtt belevágnánk, nekem van veled egy személyes élményem. Olyan 2003-2004 környékén voltam egy médiatáborban, ahol te, mint rádiós csoportvezető próbáltál minket okítani a rádiós szakma fortélyaira. Ott ismertelek meg. Tehát nem szóvivőként kezdted, hanem volt közöd a rádióhoz is. Mesélnél nekünk egy kicsit erről?
– Igen, nagyon szívesen. Annál is inkább, mert az életemnek nagyon kedves korszaka volt ez. 1995-ben érettségiztem Békéscsabán. Akkor még Hugonnai Vilma Egészségügyi Szakközépiskolának hívták azt az iskolát, ahová jártam, most már Szent-Györgyi iskola. Gimnáziumi osztályba jártam, de egészségügyi tárgyakat is tanultunk. Amikor kikerültem a középiskolából, rövid gyakorlati időt töltöttem az egészségügyben, nevezetesen a Degré utcai gyermekotthonban. Nagyon sokat adott nekem ez a mindösszesen két hónap. Még most is emlékszem Sajben Erzsikére, aki megmutatta, hogy milyen alázattal kell az élethez hozzáállni. Ott súlyosan fogyatékos gyermekeket, testileg és lelkileg segítségre szoruló gyermekeket is ápolnak. Azt tapasztaltam meg ott, hogy segíteni nagyon szép, nagyon jó dolog, és ha az ember egészséges, akkor mindenért tud tenni. Szerettem volna az egészségügyben továbbmenni, mert ott olyan lendületet kaptam, ami ehhez elég lett volna. Ugyanakkor vonzott az a lehetőség is, amit akkor hallottam. ’95-ben még nagyon kevés helyi rádió volt, de a Csaba Rádió már működött. Akkoriban munkatársakat kerestek a Csaba Rádióba és a Csaba Televízióba is. Nem nagyon gondolkodtam, hogy felvesznek-e. Mi hárman vagyunk testvérek, a nővérem sokkal talpraesettebb volt. Tehát hogyha valami történt, vagy éppen édesanyánk visszaküldött az üzletbe bennünket, mert mondjuk romlott tejet vettünk, akkor ott nem én voltam a szóvivő.
– Ezt így most nem mondaná meg az ember.
– Akkor a nővérem rendezte ezeket a dolgokat. De mégiscsak pályáztam, és egy másik kolléganővel Botyánszky Máriával együtt kerültünk a rádióhoz és a televízióhoz. 2007-ben, amikor eljöttem a Csaba Rádiótól, akkor 30 éves voltam, de az addigi életemnek majdhogynem a felét ott töltöttem: 12 évig voltam a Csaba Rádiónál. Nagyon sokat kaptam ott, és ez nagyon jó volt. Ennek részei voltak a táborozások is, amikor lendületes, tehetséges fiatalokkal találkoztam. Ez egy nagyon szép időszaka volt az életemnek.
– Akkor innen jöhetett az, hogy próbálj meg minél többet kommunikálni. A szóvivősség is ebből következett, vagy az egy teljesen más része volt az életednek?
– Amikor bekerültem a helyi rádióba, nem rendelkeztem semmilyen szakképzettséggel, végzettséggel. Szerettem az irodalmat, szerettem a történelmet, szerettem beszélni, igényes voltam arra, hogyan szólalok meg. De ezen kívül más nem volt. Amikor a rádióban dolgoztam, még más volt nyilván a kereskedelmi rádiók élete is. Mindig élőben ment az adás. Kicsit bulisabb volt a szerkesztőség élete, hiszen fiatalok voltunk. Ha nem voltunk adásban, akkor is ott voltunk. Aztán mégiscsak eszembe jutott, hogy tanulni kellene ezt. Mert ez egy szakma, egy mesterség. Elkezdtem Szegeden médiaszakra is járni a Juhász Gyula tanárképző főiskolán, ez adott egy bizonyos alapot. Ezután jelentkeztem a TV2 Akadémiára, ahol televíziós és rádiós műsorszerkesztő képzettséget szereztem. Innen indult el az, hogy az intézményi kommunikáció iránt is elkezdtem érdeklődni. Amikor Budapesten, a TV2 Akadémián végeztem, akkor kaptam lehetőséget egy budapesti hivatalban. Erről szerzett tudomást az akkori Békés megyei rendőrfőkapitány, aki felhívott, és azt mondta, hogy itt is volna lehetőség kipróbálni magam. Miért nem maradok itt, hiszen békéscsabai születésű vagyok. Akkor volt sajtóreferense a Békés megyei rendőrségnek. Én nyilván nem szerettem volna tőle elvenni a helyet, és egyébként is azt gondoltam – most már ezt nagyon nehezen mondom ki –, hogy a rendőrség az egy olyan szervezet, ahol én biztosan nem tudnék dolgozni. Nagyon szabályozott keretek között megy a munka, és olyan dolgokról kell beszélni, ami nekem nem biztos, hogy testhezálló. Mégis egy jó fél év után úgy döntöttem, hogy a rendőrséghez szerződök. Tehát igazából az akkori Békés megyei rendőrfőkapitány beszélt rá, vezetett rá, hogy ha intézményi kommunikáció, akkor rendőrség, és ezt a mai napig nagyon köszönöm neki.
– Nem volt ijesztő kezdőként bekerülni a rendőrséghez? Azért ha a rendőrségre gondolunk, akkor ott vannak a baleseteknél, bűntényeknél.
– 2003 decemberétől segítettem be a rendőrségi kommunikációba, és 2004-től dolgozom ott hivatalosan. Eszembe jutott már, hogy mi történne, ha ez a sok, mondjuk úgy, hogy rossz dolog kikerülne az életemből. Hiszen azért nekünk ügyeletes szolgálati telefonunk van, amit nem kapcsolunk ki, és a tevékenységirányítási központ mindenről tájékoztat bennünket. Sokszor végiggondoltam már, hogy milyen lenne akkor az életem, ha nem hallanék naponta többször balesetről, egyébről a mobiltelefonomon. Még akkor is, hogyha nem dolgozom, tehát hétvégén. De ezt is meg tudtam fordítani magamban, és nem szeretnék ettől elszakadni. Azért nem, mert minden viszonyítás kérdése. Tehát valóban sok rossz dologról hallunk, és bizony sokszor az áldozatok, a sértettek helyébe képzeljük magunkat. Ugyanakkor ez segíti a saját életünket is. Hiszen hogyha velem rossz dolog történik, akkor mindig azt mondom, hogy lehetne ez sokkal rosszabb is, mert mással sokkal nagyobb tragédia történt. Ez erőt ad a saját életemhez és a saját nehézségeim feldolgozásához. Amikor elkezdenék bármi miatt panaszkodni, akkor gyorsan vége szakad annak a panaszos mondatnak, mert rájövök, hogy sokkal rosszabb helyzetek is vannak.
– Ha a szerkesztőségben a telefonhoz nyúlunk, ti mindig azonnal felveszitek. Hárman vagytok folyamatosan ügyeletben, azért ez borzasztó nagy terhet ró rátok, hogy folyamatosan kapcsolatban kell legyetek a sajtóval, a külvilággal.
– Én azt vallom, hogy a rendőrség munkája iránt érdeklődnek az emberek, és ilyen formában érdeklődik a sajtó is. Ez egy természetes érdeklődés. Ha bárkit megkérdezünk, hogy a személyes életében mi a legfontosabb, akkor talán először azt mondja, hogy legyünk egészségesek mindannyian, és legyünk biztonságban. Éppen a biztonság az a terület, amelyen a rendőrség tevékenykedik. Én természetesnek gondolom, hogy ez érdekli az embereket, és azt is, hogy akár hétvégén, tehát nemcsak munkaidőben vannak kérdései az újságíróknak, és ennek megfelelően a Békés megyében élőknek. Valóban hárman látjuk el a készenléti ügyeleti szolgálatot, én azonban a saját mobiltelefonomat sem kapcsolom ki soha. A munkatársaimmal sok mindent megbeszélünk akkor is, ha nem én vagyok ügyeletben. Fontosnak gondolom, hogy mindig adjunk válaszokat. Mivel a másik oldalról jöttem, tehát én magam is voltam rádiós, és újságíró, azt gondolom, hogy úgyis elkészíti a műsort a televízió vagy a rádió, ha mi nem válaszolunk az ő kérdéseikre. Csak akkor az információ a tartalmában nyilván kicsit szegényesebb lesz. Sokkal inkább azt gondolom, hogy jobb, ha mellétesszük azt is, amit mi gondolunk, vagy tényszerűen el tudunk mondani, mintha anélkül jelenik meg az anyag. A másik, amit fontosnak látok, hogy ha az újságíró, vagy éppen a Békés megyében élők közül bárki kíváncsi egy olyan dologra, ami a rendőrséghez kötődik, akkor adjuk meg az információt, azt, ami a rendelkezésünkre áll. Engem az soha nem zavar, hogyha valaki nekem nem tud segíteni. Az nagyon zavar, ha valaki nem is akar. Úgy gondolom, mindig kell, hogy látszódjék, a rendőri intézkedésekben is erre törekszünk és a tájékoztatásban is, hogy megpróbálunk segíteni, próbálunk válaszokat adni.
– A munkádat többször elismerték 2015-ben, 2017-ben, és nem is olyan régen ismét egy díjat kaptál. Mesélj kicsit erről.
– Békés megyében is nagyon sok jó szakember van, és ahogy olvasom, az újságcikkeket, látom a televízióban a velük készült beszélgetéseket, mindenki mondja, hogy alapvetően nem az elismerésért dolgozunk. Nem arra várunk 10-15 évig, hogy kapjunk valamilyen elismerést, hanem saját magunknak végezzük a szakmai munkát, és nagyon örülünk annak, hogy mások észreveszik, hogy jól tesszük a dolgunkat. Én is valahogy így vagyok ezzel. Nem vártam. 2015-ben valóban az Országos Rendőr-főkapitányság vezetője, az országos rendőrfőkapitány úr részesített a Rendőrségi Aranytoll elismerésben, amire nagyon büszke vagyok. 2017-ben pedig Magyarország belügyminisztere az Év Rendőre kitüntető címet adományozta nekem, ami megint csak egy nagyon fontos helyet foglal el a szívemben, és a szakmai életemben. Nem számítottam arra, hogy a Magyar Szóvivők Egyesülete is el fog ismerni. Azért is tartom rendkívül fontosnak és értékesnek ezt a mostani díjat, mert egy család ajánlja fel ezt a Magyar Szóvivők Egyesületének. Ez a „Dr. Lasz György Rendészeti Kommunikációért” díj. Nagyon fontosnak tartom, hogy segítsünk egymásnak, próbáljunk meg segíteni. A díj névadója, dr. Lasz György rendőr és kiváló kommunikátor volt egyben, valamint biztonságpolitikai szakértő, és a rendészettudományok doktora. Róla is nagyon sokat olvastam már, és ahogyan a családjával beszélgettem a magyarországi szóvivők bálján, ahol ezt az elismerést átadták, úgy gondolom, valóban olyan értékeket visel a Dr. Lasz György díj, amilyet én még lehet, hogy nem képviselek, de szeretnék. Jó kommunikátorrá szeretnék válni, és valóban segítőkész emberré. Dr. Lasz György valóban az volt, és sajnos fájdalmasan fiatalon ment el közülünk. Nagyon büszke vagyok erre a díjra, és valóban megható az a szöveg is, amivel a család ezt számomra átadta, az oklevél is kitüntetett helyen lesz az irodában.
– Ha segítséget kérünk tőled, mindig azonnal tudsz is segíteni. Az interjú előtt vagy után hozzánk, a kollegáidhoz mindig van egy-egy kedves szavad. Mi az, amivel egy hozzád forduló, éppen erre a pályára készülő diákot, vagy újságírót, motiválni tudnál? Van-e ilyen gondolatod?
– Sokszor kérdezik tőlem, amikor különböző előadásokra hívnak meg vendégként: mit kell ahhoz tenni, hogy valaki ilyen jól tudjon beszélni. Nem gondolom azt, hogy nagyon jól, kellően választékosan tudnék beszélni, de folyamatosan igyekszem tenni ezért, és bizony, én vagyok talán a legkritikusabb magammal. Amikor egy-egy interjút, nyilatkozatot visszanézek az interneten, akkor biztos észreveszem benne, hogy mit kellett volna másként mondani. De a legelső, amit szoktam tanácsolni, hogy nagyon sokat kell olvasni. Ahhoz, hogy jöjjenek a gondolatok, és ezeket a gondolatokat folyamatosan ki is tudjuk fejezni, ahhoz szükség van egy olyan szókincsre, amit már a középiskolás korban, sőt, általános iskolás korban el lehet kezdeni gyűjtögetni. Nagyon szívesen emlékszem vissza a középiskolai magyar tanáromra, Járai Julika nénire. Például tőle kaptuk azt a hasznos, és szerintem életre szóló tanácsot, hogy gyerekek, ne „őzgessetek”. Akkor inkább tartsatok két másodperc szünetet. Nagyon sok időre van szükség ahhoz, hogy az ember tudatosan tudja formálni a saját beszédét, a saját kommunikációját. Itt nyilván nemcsak a szavakkal kimondott dolgokra a verbális kommunikációra gondolok, hanem arra is, hogyan gesztikulálok. Tudom magamról, hogy nagyon hevesen gesztikulálok. Ez a rádiós korszakból adódik, mert ott ugye nem látják az embert. Tehát teljesen mindegy, ha éppen egy jó zene szólt, és én úgy szólaltam meg utána, akkor biztos, hogy a kezem és a lábam is mozgott. Ez televízióban nem szerencsés, itt nem kellenek a heves gesztusok. Ahhoz, hogy ezeket az ember uralni tudja, és utána jó minőségben legyen látható a néző számára az, amit el szerettünk volna mondani, vagy amit közvetíteni szeretnénk, folyamatosan olvasni, tanulni kell és visszanézni magunkat. Elég sokszor volt nekem ez kellemetlen, de talán hasznos.
– Azért most ahogy mondod, visszanézed magad, sokszor csörög a telefonod, bizonyára nagyon elfoglalt vagy. Ebbe a kikapcsolódás mennyire fér bele?
– Bele kell, hogy férjen. Töltekeznie úgy gondolom, hogy mindenkinek kell. Nyilván legelsősorban családi körben. És ami nekem nagyon sokat jelent, hogy van egy kisfiam, vele nagyon szeretek időt tölteni, és a férjemmel együtt így vagyunk ezzel. Minden kornak megvan a sajátja. Amikor kicsi baba volt, akkor is nagyon szerettük őt, és nagyon szerettük az akkori elfoglaltságokat. Most viszont nyilván azt látjuk a legjobbnak és legszebbnek, amiben benne vagyunk. Ő most 9 éves, és minden érdekli, mindenféle sport érdekli. Például megtanult korcsolyázni. Békéscsabán már korábban is volt erre lehetőség, és most nagyon jó lehetőség van. Nagyon szeret kerékpározni, rollerezni, és ebbe engem bevonni. Úgy látom, hogy ebben nagyon jól ki tudom pihenni magam. Amikor elmehetünk, és nem feltétlen csak úgy, hogy az ember nincsen szem előtt az jó. Amikor a főtéren volt a jégpálya, akkor is felmentem a jégre, igaz, hogy főtéri látványosság voltam, amekkorákat estem. De ez nem zavar, igazából ez tud kikapcsolni. Meg az is, hogyha esetleg saját magamon nevethetek ezekben a dolgokban.
– Tehát tavasszal közösen mentek rollerezni?
– Ez lehet, hogy így lesz. A kisfiamnak vannak barátai, ők is rollereztek, így vásároltunk egy rollert. Ez egyébként nagyon jó, még engem is elbír. De most egy másik fajta kellett, egy kisebb kerekű, ami most már a vagányabb fiúknak van, ugratós roller. Így megörököltem a kisfiam korábbi rollerjét. Van egy nagyon kicsi házunk Gyula Városerdőn, a Fekete-Körös partján. Nagyon jó ott a levegő, a víz, az erdő közelsége egy élmény, és nagyon csend is van. Ott élmény, ha az ember elindul akár kerékpárral, akár rollerral. A mályvádi erdőig szeretnénk elmenni, nem tudom, hogy meddig fogom bírni az iramot, de mindenképpen megpróbálom. Az a szerencsés, hogyha az ember 2-3 hétre el tud menni szabadságra, de ez engem zavar, nem szeretek olyan sokáig kiesni az események sorából. Általában egy-egy hetet megyek, én inkább a röviden, de tartalmasan kikapcsolódós ember vagyok.
– Az aktív kikapcsolódás abszolút mintapéldája.
– Akár egy-két-három óra, és fel tudok frissülni, meg tudok újulni, ami nagyon fontos. Ez lehet a kommunikációnak is egy kulcsa, és egy nagyon lényeges kérdés a kommunikátorok számára, hogy nyitottnak kell lenniük az újra. Pár évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy nem sokat kell itt már tanulni. Aztán például a képi megjelenítésben, a videó vágási technikában, és egyébben rá kell jönni arra, hogy a technika nagyon gyorsan fejlődik, lépést kell tartanunk ezzel. A felfrissülés, a megújulás mindig nagyon jó, és a megújulásra való készség mindenkinek csak a hasznára válik.
– A rendőrökről van egy kialakult sztereotípia, ami nem feltétlenül a legpozitívabb. Ismerjük szinte mindannyian a rendőrös vicceket is, amelyek sok sztereotípiát tömörítenek. Mit gondolsz, ebből ki lehet törni? A munkád során mennyire látod azt, hogy ezen változtatni lehetne?
– Magammal kapcsolatban is mindig azt szoktam mondani, hogy a teljesítmény az, amivel nem lehet vitatkozni. Tehát lehet, hogyha valaki velem találkozik az utcán, én nem vagyok neki szimpatikus. Lehet, hogy valami miatt egyáltalán nem vagyok az az ember, akivel szívesen szóba állna, és akkor valószínűleg nem fogjuk megtalálni a közös hangot. De ha olyan helyzetben találkozik velem, amikor én bármilyen kérdésben egyfajta jó teljesítményt nyújtok, segítek neki, akkor azzal nem lehet vitatkozni. Úgy gondolom, hogy a rendőröknél is ez a helyzet, és erre törekszünk. Békés megye rendőri állománya nevében mondhatom, hogy ugyanúgy működik a rendőrség, mint más területek. Tehát ha bemegyek egy üzletbe vásárolni, elképzelhető, hogy az egyik eladónak ma pont rossz napja volt, holnap már jó lesz, csak ma volt valami probléma. Mi rendőrök is emberek vagyunk, és az biztos, hogy a rendőr segíteni szeretne, segíteni akar. Az is biztos, hogy mind a szakmai munkában, mind pedig a munkához való hozzáállásban, Békés megyében valóban a minőségre törekednek a rendőrök, arra, hogy megoldást tudjanak nyújtani. A büntetőjog, a szabálysértési jog az egy összetett rendszer. Tehát ha valamire nincs meg az a bizonyíték, amely alapján bárkit felelősségre lehetne vonni, vagy bármilyen apró információ hiányzik, elképzelhető hogy nem az történik majd, amit mondjuk a panaszosunk, a sértettünk elvárt volna, hogy a rendőrség ilyen intézkedést hozzon. De megpróbálunk segíteni, az egészen biztos. Úgy gondolom, hogy a sztereotípiák ellen így lehet a leginkább védekezni, vagy a leghatékonyabban ezeket elnyomni. A hozzánk érkező visszajelzések pozitívak. Az önkormányzatokkal végez felmérést évente a Belügyminisztérium, hogy milyennek értékelik a rendőri tevékenységet. Itt mindig rendkívül jó eredményt érünk el. A kollégáim is azt szorgalmazzák mindenhol, hogy a körzeti megbízottak rendszeresen tartsanak kapcsolatot a helyiekkel, az iskolák vezetőivel, a szülői testületekkel, az egyházak képviselőivel. A kommunikáció sok mindenre megoldás. Ha beszélünk egymással, akkor még talán az is másként alakulhat, hogyha mondjuk nem sikerül egy problémát megoldanunk, de közösen odafigyelünk rá, akkor mindenkinek másabb lehet a közérzete. Szerintem az a fajta hozzáállás, ahogyan a rendőrség országszerte működik, és ahogyan Békés megyében is igyekszik működni, egy kicsit már árnyalta ezeket a sztereotípiákat. És reméljük, hogy a továbbiakban még inkább árnyalni fogja.
