– 1955-ben, 65 évvel ezelőtt szerezte meg diplomáját a Színház és Filmművészeti Főiskolán. Hogyan tekint vissza erre az időszakra?
– Életem legszebb emlékei fűződnek hozzá. Már csak azért is, mert csodálatos tanáraink voltak, sokat tanultunk tőlük. Nekem különösen szerencsém volt, mert a régi Nemzeti Színházban játszottam kisebb szerepeket, aztán a Madách Színházban. Gyönyörű évek voltak.
– A bemutató ellőtt, a nagyközönség előtt adták át önnek a vasdiplomáját és más meglepetesben is része volt. Hogyan zajlott a péntek esti esemény?
– Az esemény kettős volt. Az egyik a vasdiploma, arról tudtam, mert a 65. évnél járok. Értesítettek a főiskoláról, hogy megvan a diploma, menjek fel. De nem mentem, mert ebben a zivataros időben nem nagyon utazom. Így aztán a színház magára vállalta, hogy elküldik a diplomát és majd Békéscsabán adják át nagyközönség előtt – így is lett. A meglepetésem pedig az volt, hogy egyben átadták a Jókai színház Örökös Tagsági Diplomát is.
– 38 évvel ezelőtt vált a Jókai színház tagjává. Hogyan kötődik a békéscsabai teátrumhoz, mi a legkedvesebb emléke, ami az eszébe jut?
– Már az ide kerülésem is kellemes, nagyon szép dolog volt. Az akkori igazgató Miskolcra utazott, ahol abban az időben játszottam és elkért a színháztól vendégjátszani, a Szép volt fiúk!-ba. Ide jöttem, de közben a Gálfi László megbetegedett, így azzal kellett kezdeni, hogy beugrottam a Viktória című operettbe. Azt is megcsináltam és feltették a nagy kérdést, hogy nem jönnék-e ide? Előre nem ígérünk semmit, de szükségünk van rád - mondták. És milyen a színész? Nem kell neki pénz, azt mondtam, hogy igen. És ez nagyon jól esett.
– A színház mellett tévé filmekben is szerepelt. Ez két teljesen más műfaj, még ha vannak is hasonlóságok. Melyiket szerette jobban végezni?
– Alapvetően a színházat. Játszottam filmben és tévé játékban is, de nekem a színház az, ami igazán fontos.
– Mi az, ami miatt különleges a színház?
– Abban, hogy élőben kapja vissza a színész a közönségtől a visszajelzést. Érezni a színpadon, hogy a közönség szimpatizál-e. Úgy szoktunk fogalmazni, hogy veszi-e azt, amit mi csinálunk. Ez egy nagyon jó dolog. Pécsett történt, első szereplésemkor a Pécsi Nemzeti Színháznál: a Végrendelet vidéken című darabot játszottuk. Ott, azon a helyen, ahol a darab íródott. Két előadásunk volt, délután és este. Délután a 90 évesek és az annál idősebbek ültek a nézőtéren, olyanok, akik még soha életükben nem voltak színházban. Elkezdődött az előadás. A darab ott történt, köztük. Mi beszéltünk a színpadon, ők pedig a nézőtéren. Tiltakoztak, hogy nem úgy volt az a végrendelet! Azt mondtam a darab rendezőjének, hogy ha itt nem vernek meg bennünket, nem ússzuk meg szárazon. Lement a darab, semmi gond nem volt. Este a fiatalabbak úgy nézték az egészet, mint egy előadást, nekik már nem volt közük a múlthoz abban az értelemben. Nagyon szép siker volt.
– A színészi pálya mellett másban is kipróbálta magát, ugyanis egy idő után elkezdett darabokat rendezni. Ez hogyan jött a képbe?
– Úgy, hogy a drága osztályfőnököm a főiskolán, Apáti Imre, aki zseni volt a szakmájában, valahol valamit látott bennem, kiszimatolta. Azt mondta: Robi, az egyik vizsgadarabot, a Tűzkeresztségnek az egyik jelenetét harmad év végén rád bízom, csináljátok meg. Megcsináltuk. Megszerettem, odakint pedig vállalati, szövetkezeti műkedvelőknek rendeztem előadásokat. Pécsett, majd Békéscsabán is rendeztem, itt a legtöbbet.
– 65 év egy szakmában nagyon sok idő. Mégis, tudna-e kiválasztani egy olyan szerepet, darabot, amit Ön rendezett és a kedvence lett?
– A gyerekdarabokban 4-5 szerepet is játszottam, nagyon szeretem őket. Szeretem nézni is, rendezni is, játszani is. Békéscsabán a Hárman a padon-t rendeztem, én játszottam az egyik főszerepet benne. Nem volt kis munka. Széplaki Andrással és Dénes Piroskával, sajnos ők már eltávoztak az égi társulathoz. Az a darab nekem felejthetetlen volt.
– Hozott magával egy könyvet is, amit nem adtak ki. Mit tartalmaz ez a könyv és kiknek írta?
– Pályám emlékei, ez a címe. Ebben sem családról, sem magánéletről nincs szó, csak a pályáról. Hogy ott mit tapasztaltam, kikkel játszottam, milyen premierek voltak, milyen kritikákat kaptam. Még Békéscsabán kedztem el írni, aztán lett belőle vagy kétszáz oldal.
– Miért nem adatta ki?
– Azért nem szeretném kiadni, mert vannak benne olyan megjegyzések, amelyek a pályára vonatkoznak és azzal kapcsolatosak, nem a nagyközönség számára íródott. Ezeket szeretném megtartani, senkit meg nem sértve. Mint ahogy az életben, a színpadon sem ment mindig minden simán.
– Színész élet régen és most. Melyiket tartja szebbnek vagy jobbnak 65 év távlatából?
– Én nem akartam színész lenni, de ide keveredtem. Sem a családomnak, sem a rokonságomnak nem volt köze nem ehhez a pályához, azon kívül, hogy szerették nézni a filmeket és moziba járni. Aztán hadifogságban "szórakozásból" eltöltöttem három évet, 16 évesen, ott is rendeztem. Hogy valami szórakozás legyen, munkaidőn túl csináltam egy lágerszínházat, ott játszottunk. Mikor hazakerültem, bekerültem egy kultúriskolába, amelynek Békés András volt a szakmai vezetője, nála szavaltam; az Ember tragédiájából a vizsgán csináltuk az egyiptomi színt, ahol én voltam Ádám. Erre Bandi az előadás után azt kérdezte: Robi, miért nem jelentkezel a fősikolára? Mondtam, én? Műszerész akarok lenni. Nekem eszem ágában sem volt, hogy jelentkezzek.
Aztán úgy adódott, hogy hazamentem, és apám valamit látott, nagyon jó szeme volt ehhez. Kérdezte, hogy mi van, mi történt? Mondtam, hogy semmi, csak Bandi megkérdezte, miért nem jelentkezek a főiskolára és hogy húsz forintot kell fizetni - akkoriban az elég kemény pénz volt. De valahogy nem akartam. Erre apám nagyon okosan azt mondta: próbáld meg. Ha felvesznek, jó, ha nem vesznek fel, megpróbáltad, de legalább nem tehetsz szemrehányást magadnak. Mindez a jelentkezési határidő előtt, az utolsó előtti napon történt. Adott húsz forintot és mondta, hogy menjek. Másnap elmentem, befizettem. Békés Bandi akkor volt negyedéves végzős, az opera főrendezője. Az egyik végzős kolléganő elvállalta, hogy eljátssza Évát mellettem. Ebben az az érdekes, hogy ő megkapta a diplomáját, kilépett a kapun, beszállt egy autóba és soha többé nem tudtunk róla azután. Reggel kilenc órától ott voltunk, délután került ránk a sor. Elmondtam a Walesi bárdoknak négy szakaszát, majd azt mondták, köszönjük szépen, elég. Kérdezték, mi van még? Mondom ez. Kérdezték, van e partner, mondtam igen. Azt mondták, azt végighallgatnák. A végén azt mondták, hogy majd értesítenek. Öt óra körül a következő hangzott el: aki a nevét hallotta, felvettük, aki nem, annak köszönjük szépen. Nem hallottam a nevem. Mentem le a lépcsőn és egy ismeretlen fiú szólított meg, én vagyok-e a Dariday? Mondtam, hogy igen. Azt mondta: téged fölvettek. Majd lejött a titkár és megkérdeztem, hogy felvettek-e vagy csak ugratni akarnak a srácok. Igennel válaszolt. Így kezdődött az egész. 95-en kezdtük az első évfolyamot, 15-en kaptunk diplomát, abból már csak én vagyok meg.
