Először a kollégáimtól kérdeztem, ki hol volt 1986. április 26-án, amikor felrobbant a csernobili atomerőmű négyes reaktora? A fiatalabb kollégáknál gyorsan elfogyott az emlékezet. Egyikük még az édesanyja pocakjában sem járt, a másik háromhetes baba volt, a harmadik pedig valószínűleg éppen azt tanulta, hogyan kell úgy sírni, hogy arra az egész család fölébredjen. Aztán persze akadtak olyanok is, akik már emlékezhetnek a történtekre. Vagy legalább arra, hogy a felnőttek valami furcsán komoly arccal beszélgettek a híradó előtt.
Mert Csernobil nem egyszerűen egy távoli atomerőmű balesete volt. Hanem egy olyan történet, amelyben a sugárzás mellett a hallgatás is dolgozott. A szovjet hatóságok nem siettek elmagyarázni a világnak, mi történt, miközben a radioaktív szennyeződés már országhatárokon át vándorolt. Svédországban például a megemelkedett sugárzási értékek is hozzájárultak ahhoz, hogy a világ megtudja: valami nagyon nincs rendben.
Erről beszélt Vujity Tvrtko író, újságíró, tévés a Csabagyöngyében, méghozzá nem is akárhogyan. A Csernobil 40 című exkluzív előadásra ugyanis nem egyszerűen megtelt a terem: pótszékeket is be kellett tenni, és még így is sokan lemaradtak az estéről. Aki ismeri Tvrtkót, tudja, hogy nála a történetmesélés nem abból áll, hogy az ember fölolvas néhány dátumot egy történelemkönyvből, aztán hazamegy. Ő odaviszi a közönséget a történetek helyszínére, és megpróbálja megmutatni azt is, ami a fényképek szélén kívül maradt.
Kétszer járt Csernobilban. Az első látogatásakor még működött az atomerőmű harmadik blokkja. Ott állhatott az irányítóközpontban, abban a világban, amelynek a története néhány évvel korábban még a szovjet rendszer titkai közé tartozott. Később már egészen más fogadta.
Fotó: Pavlovics Gergely/Hydelight
A hétfő esti előadáson olyan történetek, képek és dokumentumok kerültek elő, amelyek segítségével a békéscsabai közönség közelebb kerülhetett a katasztrófa valódi arcához. Nemcsak a reaktorhoz, hanem azokhoz az emberekhez is, akik a következményekkel éltek, dolgoztak, szenvedtek, vagy éppen az életüket áldozták.
És itt jönnek a magyar szálak.
Mert Csernobil története nem áll meg a Szovjetunió határánál. Magyar sofőrök is megfordultak a térségben, kamionok és teherautók vitték az embereket és a rakományt, miközben a veszélyről sokszor nem lehetett pontosan tudni, mit is jelent valójában.
Miért küldték oda őket? Mit tudtak a kockázatokról? És mit mondott Tvrtkónak az utolsó ismert magyar fuvarozó, aki túlélőként még beszélhetett a történtekről, nem sokkal a halála előtt? Ezek azok a kérdések, amelyekre az ember nem feltétlenül egy újabb dokumentumfilmben keresi a választ. Hanem akkor, amikor ott ül egy teremben, és valaki személyes történeteken keresztül próbálja megérteni vele a múltat.
A negyvenedik évforduló különösen alkalmas arra, hogy újra elővegyük Csernobilt. Nem azért, mert szeretünk a régi katasztrófákon borzongani, hanem mert a következményeik nem mindig férnek bele egy évszámba. A hazugságok, az elhallgatások, a hősök és az áldozatok történetei sokkal tovább élnek, mint maga a híradás.
Persze aki nem ott volt, annak most nem mesélünk el mindent. Nem akarjuk lelőni a poént, mert Csernobil történetében éppen az a legmegrázóbb, hogy a valóság sokszor erősebb bármilyen előre megírt fordulatnál. Aki lemaradt a békéscsabai estéről, annak sem kell kétségbeesnie: október 30-án Gyulán is meghallgathatja az előadót. Érdemes lesz figyelni, mikor és hol lesz a következő alkalom.
Vujity Tvrtko ráadásul nem is teljesen idegen vendég errefelé. Mezőberényi kötődése is van a családnak, felesége ugyanis a város kosárlabdaéletéhez kapcsolódik. Mondhatni, a viharsarki kapcsolat adott, a történetek pedig jönnek vele.
És ha legközelebb valaki megkérdezi tőlünk, hol voltunk 1986. április 26-án, legalább már tudjuk, hogy nem feltétlenül a saját emlékeinkkel kell kezdenünk. Csernobil negyven év után sem pusztán történelem.
Hanem figyelmeztetés. És egy történet, amelyet még mindig érdemes végighallgatni.
