Minden igazgató álma fogadott, amikor beléptem a Hangversenyterembe: fullos volt. (Ahol erős a gazdaság, ott erős a kultúra is. Hahaha.) Kormos Anett némileg fittyet hányva a színházi hétpercnek, 19 óra 10-kor kezdett, de legalább vagány volt.
Irtó profi volt, izgalomnak nyoma sincs a hangjában. Tegezte a népet; úgy beszélt, mintha csak egy ember lett volna a nézőtéren. Semmi sem zökkentette ki.
– Az első gondolatotok az lehetett velem kapcsolatban, hogy eljöttök ide… nevetgéltek egy kicsit… hazamentek… leszaggatjátok egymásról a ruhát… különösen az a két úr… gyanús… – végig elegánsan ki- és beszólt, káromkodott (kár, hogy nem lehet leírni). – Miközben engem kellene, hogy vigasztaljatok.
Elmesélte, mostanában dolgozik nála egy festő, biztos felismerte valahonnan, mivel harmadik napja Anitának hívja. A szaki folyton azzal fárasztja, hogy viccet mesél. – Szívesebben sz***k, minthogy viccet mesélek. Se pénzem, se humorom – búgta. (Ja… és a hangja sem volt mindennapos.)
Nemrégiben a bútorszállítók azzal zsibbasztották, hogyha mond egy viccet, gyorsan felviszik a szerkényt! – Vigyétek inkább lassan – reflektált. Amikor pedig egy minap taxiba szállt, hátaraszólt a sofőr: – Te vagy az, aki mindig a szexről beszél! – Nem mindig – vágta rá. Majd a taxisfej bevallotta, őt biza nem zavarja, ha egy nő intelligensebb, mint ő. – Ez nagy szerencse – felelte neki –, mert akkor nagyon leszűkülne a kör. (Na, ezen a két mellettem ülő csaj vagy egy percig csapkodta a térdét… nekem ők tűntek gyanúsnak.)
Megemlítette, a minap egy rádióban egész nap azt hallotta: fellép Radics Gigi és barátai … – De ez nem hangzik nagyképűen? – tette fel a kérdést. – Mert, hogy Sting és barátai, Bono és barátai, Paul McCartney és barátai vagy Michael Jackson és kisbarátai… No, de Radics Gigi? Az egy senki, hát még a barárai!
Azt követően megvallotta, elvált. – Kinek rossz még? – kérdezte. – Ki az, aki gondolkodik? Aki álmodozik? Egy úr feltette a kezét, de a mellette ülő hölgy gyorsan ráütött a kézfejére… Nagyon kedvelem a férjem, főleg, mióta elváltam tőle. Neki köszönhetem az első házasságomat. Az első gyermekemet. A másodikat is.
Hozzátette, lehet valaki jó pasi, jó csaj, de miután megszületik a gyermekük, nincs arra garancia, hogy jó férj vagy jó anya lesz belőlük. Hiszen hirtelen három vadigen ember kerül össze. Az egyik sír, eszik és ürít, a másik meg egy csecsemő. Jaj, nem csecsemő, basszus, pocaklakó! Milyen nyálas: pocaklakó. Hol van a meleg pár?
Majd hirtelen meghajolt, és bejelentette, 15 perc szünet. (De minek?)
Miután visszajött, ugyanúgy profin pörgött, mint előtte, de mintha a közönségből – legalább is belőlem biztos – kijött a svung. Kábé olyan volt, mint a magyar-francai vízilabda vb-n, amikor a bírók vagy öt percig tököltek a VAR visszanézésével, amivel megtört a játék lendületét. Sajnos a magyar csapaté. Most én voltam a magyar csapat. Kizökkentem. Ráadásul a második etap sokkal rövidebb volt, mint az első.
Egyébként nagyon eredeti volt.
Csak szomorú, mint az októberi szitáló eső.
