– Mire kell gondolnunk, amikor vizes élőhelyekről beszélünk?
– Elsősorban a folyókra, tavakra gondolunk ilyenkor, ezek a nagyobb kiterjedésű vizes élőhelyek. De például a közvetlen környezetünkben a nagyobb kiterjedésű pusztákon szinte minden télen és tavasszal, sokszor nyárelőig keletkeznek vizes területek, ami fészkelő-helyet, szaporodó-helyet, illetve, vonuló, táplálkozó, pihenőhelyet nyújt a különböző vízi madarakna; ilyen a Kígyósi-puszta. A Ramsari Egyezményben (https://termeszetvedelem.hu/ramsari-egyezmeny/) felsorolt vizes élőhelyekből 29 van az országban, ebből 2 esik Békésbe, a Kardoskúti Fehér-tó és a Biharugrai-halastavak térsége.
– Miért kiemelt fontosságú ezeknek az élőhelyeknek a védelme?
– Érdekes dolog ez. Ha ma állatvédő az ember, akkor a kutyáját, saját cicáját, kanárimadarát, vagy akár a tyúkját, disznóját szereti megvédeni, tehát azokat az állatokat, akikkel közvetlen kapcsolata van. Neki kialakít egy élőhelyet is. A természet ennél egy lényegesen összetettebb, bonyolultabb dolog. A Ramsari Egyezményt alapvetően a vízi madarakra alapozták meg az akkor csatlakozott országok. Ezeknek a vízi madaraknak az élőhelyei területileg is jól lehatárolható egységek, amelyek a madarak mellett a növényvilág és az állatvilág teljességének adhatnak otthont. Ezt a borzasztó bonyolult szövevényt, amit természetnek, ökoszisztémának nevezhetünk, a vízi madarakon keresztül szeretné megtartani az egyezmény is. Tehát nem feltétlenül a nagykócsagot kell megvédenünk, mert önmagában nem tudjuk, mint otthon a cicát. A nagykócsagnak, hogy fennmaradjon, kell a vizes élőhelyek nyugalma, békéje és egyensúlya. Erre van szükség ahhoz, hogy ezeket a madarakat megtartsuk.
– Az a tapasztal, hogy ha valamilyen formában nem kerülünk kapcsolatba az adott élőhelyen élő állatokkal, növényekkel, akkor nehezen tudjuk rávenni magunkat arra, hogy akár számunkra kényelmetlen lépéseket is megtegyünk értük.
– Ez nagy igazság, és ha jól belegondolunk, az emberek általában a vizes élőhelyekkel, mint a kényelmetlenség szimbólumával találkoznak. Ha például meglát valaki egy belvízfoltot szántóterületen, de akár egy tócsát a városban, akkor felháborodik, mert valahogy azt képzeljük, hogy ma az számít rendnek, ha nincs tócsa, nincs sár, nincs vizes élőhely. Ezt mind csatornázásokkal, a víz elvezetésével próbáljuk megoldani. Így viszont azt érjük el, hogy éppen ezek a fajokban, biodiverzitásban gazdag területek tűnnek el, és ezzel együtt fajok is eltűnhetnek. Az első feladatunk az lenne nekünk, városi embereknek, hogy szokjunk hozzá: az árokban van víz. Legyen is benne! Mezőmegyeri vagyok, a gyerekkoromban, de akár még tíz évvel ezelőtt is a gyerekek a nyári szünetet a kint töltötték a csatornaparton és pecáztak. Azokban a csatornákban már évek óta nincs víz, nemhogy hal. Ezen a szemléleten kellene változtatni: a vizet minél jobban megtartani, hogy maradjon itt a víz. Nem beszélve arról, hogy minden csatorna utána a talajon keresztül eljuttatja a vizet kiskertekbe is, hogy ne kelljen mindig kutakról öntözni a virágágyásunkat, vagy a zöldségeskertet, gyepet.
– A Körösök Völgye Natúrpark szervezett általános iskolás és óvodás gyerekeknek egy olyan eseményt, amely a vizes élőhelyek világnapjához kapcsolódik. Hogyan és mivel lehet megfogni az óvodás, általános iskolás korosztályt e tekintetben?
– Nyilvánvaló, hogy az ő meglévő ismeretanyagukra kell támaszkodni. Beszélhetek a biodiverzitásról, meg az ökoszisztémáról, de ők még nem kerültek közel ezekhez a fogalmakhoz. Viszont azt mindenki tudja, hogy mi az a béka. Mindenki tudja, hogy mi a madár, mi egy szép szép virág, egy kert. Ezen keresztül nagyon szépen fel lehet építeni. Úgy láttam, meg is értik a gyerekek ezt, hogy nem a virágos kertben kell a virágra vigyázni, hanem a sokszínűségre, a fajok összetettségére, az élőhelyeknek a nyugalmára kell vigyázni.
– Mire kell figyelnünk, hogy egy terület ideális élőhely legyen vagy maradjon?
– A legjobban akkor jár a természet, ha az embernek sikerül magát kivonnia ebből, és a természet saját törvényszerűségei érvényesülhetnek, de ma már mindenhol ott van az ember. Mondok egy végletes példát: egy búzaföldön, ahol a biodiverzitás a nullához közelít, mi az első, amit az ember csinál? Talaj-fertőtlenítőszert használ, hogy a rovarkártevőket, vagy a gyomokat kiszűrje, aztán gyomirtókat, gombaölő szereket használ, hogy csak és kizárólag egyetlen faj, a búza maradjon meg ott. Ez nyilván biodiverzitásnak nem nagyon nevezhető, még akkor se, ha a fácán ott bujkál a sorok között. A másik véglet pedig mondjuk egy mocsárnak a diverzitása. Ott a növényvilág is sokkal szélesebb körű, jó néhány növényfaj található meg. Minden növényfajnak megvannak azok az állatfajai is, amelyek vagy rajta szaporodnak, vagy éppen azt eszik az állatok, vagy akár madarak fészkét rejtik. Ezeknek az élőhelyeknek a változatossága, diverzitása, hogy ott van gyepes élőhely, vannak nádasok, gyékényesek, bokrosok, erdők, így számos madárnak vagy más állatnak adhat otthont.
– Az Alföld egyik sajátossága, hogy itt vannak szikes élőhelyek is. Ezekről mit kell tudni?
– Ha a természeti értékeket nevezzük jó sajátosságnak, akkor valóban, ez egy nagyon különleges élettér. Bár önmagába ezt a sóban gazdag, kötött, cufákos talajt a mezőgazdák nem nagyon szeretik. Ennek ellenére sok ilyen talajunkat beszántották, pedig jobb lenne a szikes talajokat a természetnek visszahagyni, megtartani. Annál is inkább, mert pontosan a kémiai és fizikai sajátosságainál fogva ez a talaj viszonylag gyorsan vizzáró réteget hoz létre a felszínen. Ha látunk a szántóföldön hatalmas tócsákat, akkor borítékolható, hogy azok szikes talajon kialakult tócsák, ahol a víz nem tud leszivárogni a mélyebb rétegekbe. Elméletileg előfordulhat az is, hogy ha leásunk, akkor alatta, egy méter mélyen csontszáraz a talaj. Ez a víz akkor fog eltűnni, amikor a felszíni növényzet felszívja. Amikor melegszik az idő, megnőnek rajta a fűfajok. Illetve majd amikor a nap ereje, és a hozzátársuló szél természetes szivattyúként eltünteti a vizet a pusztáról. Ez egy természetes folyamat, ennek így kell lennie.
– Milyen állatfajok kedvelik ezt?
– A napokban láttam, hogy a Kígyósi-pusztán 5-6 ezer vadliba tanyázik. Nagy lilikek vannak zömében, de látni nyári ludakat is. Érkeznek most már a réce csapatok és megjelentek a területen a darvak. Látszik, hogy ez a természetvédelmi terület, amely a Körös-Maros Nemzeti Park részterülete, úgy funkcionál, ahogy egy természetvédelmi területnek illik. Ezek a madarak a vonulás során itt megpihennek, itt töltenek egy hónapot, lehet, hogy kettőt, mielőtt Szibériába mennek a fészkelő helyeikre. Ha ezek a pihenőterületek nem lennének, akkor ezek a madarak hogyan tudnának, meglenni a nagy vándorútjuk során?
– Ezeket a területeket a nemzeti parknak rendben kell tartania. Milyen teendők vannak ezzel kapcsolatban?
– A nemzeti parkok sem úszhatják meg a gazdálkodást. Nyilvánvalóan olyan módszereket használnak a természetvédők, amelyek a területet kímélik. Mi elsősorban a legeltetést alkalmazzuk nemzeti parkon belül. Van olyan feladatunk is, hogy a régi magyar háziállatfajták génállományát megtartsuk. A mi esetünkben itt a Kígyósi-pusztán ez a szürkemarha, egészen nagy szürkemarha gulyák érkeznek ide. Nálunk telelő gulya nincs, ezeket szállítani kell, itt nálunk nőnek meg, és utána kerülnek vissza a telelőhelyeikre. Illetve jónéhány területi egységünk, többszáz hektár pedig bérlők kezében van, ott a helyi emberek is ugyanúgy legeltetnek. Nagyon fontos, hogy az a mennyiségű szerves anyag, fűhozam, ami itt megnő, az helyben hasznosuljon. Ha csak lekaszáljuk a füvet és elvisszük, aztán máshol etetjük meg a marhával, az a szervesanyag mennyiség nem forog vissza a természetbe. Pedig ugyanúgy az ökoszisztéma része. Tehát a legeltetésnek ez is egy nagy haszna.
– Vannak olyan területek, amelyek nem feltétlenül őrizték meg a 70-100 évvel ezelőtti állapotukat, ugyanakkor vizes élőhelyek. Ezekre az élőhelyekre hogyan tudunk figyelni?
– Ilyenek a halastavak, amelyek valamikor mondjuk a Sárrét ősmocsarából lettek kialakítva, például Biharugra környékén is. Ezek valamilyen szerepet átvettek, de például a halgazdálkodásnak nem feltétlenül jó az, ha túl nagy területen borítja nádas. Itt már vannak bizonyos konfliktuslehetőségek, hogy akkor melyik kap prioritást. Nyilván a mi szempontunkból az, hogy a kócsagoknak, gémeknek fészkelőtelepei legyenek, ez a természetvédelem szempontjából fontos. A gazdálkodóknak is valamilyen szinten ezt meg kell, hogy érteniük. A gyakorlatban ez úgy működik, hogy a halastavaknak a különböző tóegységein azért vannak olyan nádas, gyékényes foltok, amelyeket úgy hagynak a gazdák, itt pedig a madarak jól megtalálják a helyüket. De a folyószabályozásokat követően megmaradt holtágak is ilyenek.
– Az érdeklődők hogyan nézhetik meg a vizes élőhelyeket?
– A nemzeti parkok, illetve a természetvédelemmel foglalkozó civil szervezetek is hirdetnek ilyen programokat. Aki eljön, azután talán nem fog farkast kiáltani, ha tócsát lát, és örül, ha az árokban víz van, benne pedig békák. Bár a szúnyog is benne lakik, az ellen viszont a személyi védekezés a legjobb. Látom, hogy az énekesmadaraink, köztük a fecskék állománya drasztikusan lecsökkent. Nagyon-nagyon mélyrepülésben van, és nem tudom, hogy hol fog megállni ez a folyamat. Többek között azért, mert a rovarevő madaraknak a tápláléka mindig nedves közegben szaporodik a legjobban. Ha ezek a helyek kiszáradnak idő előtt, akkor nincs táplálék. Van városlakó, aki problémázik, ha megcsípi a szúnyog, de nem hajlandó magát bekenni semmivel, hanem inkább a levegőből várja a mérget, így a madarak maradék táplálék is elmegy. A fecskék a maradékból sem tudnak már enni. Vagy ha tudnak, azok már a mérgezett rovarok, az pedig nem jó, ha a fiókáiknak ilyen félig mérgezett rovarokat visznek. Ha nem akarjuk, hogy ilyen katasztrófa felé sodorjuk a madárállományokat, akkor tűrnünk kell. Valamennyit tűrni és saját, privát védekezéssel megvédeni magunkat mondjuk a szúnyogtól.
