Egy könyv, ami több mint egy átlagos útikalauz. Bagó Tünde és férje Szalai Krisztián nemrégiben elhozták Békéscsabára, és be is mutatták könyvüket, melynek címe Bodeni-tó - Több mint útikönyv. A műről és annak születéséről a 7. Tv Művészbejáró című műsorában a szerzőkkel Szabó Rita műsorvezető beszélgetett.
– Mit lehet tudni a könyvről? Kinek szól, illetve milyen információkat tartalmaz?
Bagó Tünde: – A Bodeni-tó - Több mint útikönyv. Mi öt éve a Bodeni-tónál élünk, és három évig foglalkoztunk azzal, hogy összegyűjtsük az információkat a könyvhöz. Kirándultunk, utaztunk a tó körül, és amikor elkezdtük összeállítani, akkor az volt a célunk, hogy ne egy lexikális útikönyvet készítsünk, hanem egy élménybeszámolót adjunk. Olyan élményeket mutassunk be, olyan hangulatokat hozzunk el az olvasóknak, amelyek felkelthetik az érdeklődésüket a Bodeni-tó iránt. Annál is inkább, mert ez az egyetlen magyar nyelvű könyv a Bodeni-tóról. Mi keresgéltünk annak idején Krisztiánnal, amikor kimentünk Németországba, próbáltunk olyan útikönyveket találni, amelyek a régiót bemutatják. A legtöbb általában egy fél oldalban, vagy két oldalban elrendezte ezt a vidéket, miközben ez ennél sokkal több. A mostani több mint útikönyvünk meg is mutatja, mert 340 oldal lett. Próbáltunk pedig már ebből is egy kicsit kivágni, hogy ne legyen olyan sok. A célunk mindenképpen az volt, hogy felkeltsük az érdeklődést, a könyvbeli élménybeszámolók alapján odautazzanak a magyarok. Nyilván magyar nyelven jelenik meg a könyv, és egy német, svájci, osztrák régiót mutat tulajdonképpen be. De az is volt a cél, hogy ha odautaznak, legyen a kezükben egy olyan könyv, amiből információt nyerhetnek. Éttermekre, múzeumokra, szállásokra, kuriózumokra is tippeket adunk benne, leírtuk, amit mi megtapasztaltunk az utazásaink során.
– Említetted, hogy három évig gyűjtöttétek az információkat. De menjünk egy kicsit visszább. Hogyan kerültetek Németországba? Hogyan jött ez a lehetőség, hogy pont arra a környékre költöztetek?
Bagó Tünde: – Ez egy óriási csoda szerintem. Legalábbis nekem mindenképpen csoda volt, mert 14 éves koromban egyszer jártam már a vidéken, egy kirándulás kapcsán elvittek a Bodeni-tóhoz és a Fekete-erdőhöz egy csoporttársammal együtt. Amikor Krisztiánnal elhatároztuk, hogy Németországban szeretnénk élni, ő kapott több álláslehetőséget, és a sok közül ez volt az egyik legmegfelelőbb, és a legjobb. Nem a környék miatt, hanem a kórház miatt, ahol ő dolgozik a mai napig. Számomra pedig itt kezdődött a csoda, hogy éppen ez volt a legmegfelelőbb állás azon a helyen, ami az emlékeimben egy fantasztikus vidékként élt. A Mainau virágsziget, az egész tó környéke háttérben az Alpokkal. Gyerekként ezt láttam, és nagyon-nagyon örültem, amikor kiderült, hogy ideköltözünk.
– Említettétek, hogy ez az első magyar nyelvű turisztikai könyv a Bodeni-tóról. Miért tartottátok fontosnak, hogy itthon bemutassátok ezt a környéket, és ezt a tájat akár a fotókon keresztül, akár az élménybeszámolókon át?
Szalai Krisztián: – Azért, mert ez a környék egyszerűen varázslatos. Sajnos a magyar turisták által eddig nem volt annyira látogatott, ez szerencsére változóban van. A környék turisták számára talán legfontosabb előnye a sokszínűsége. Ezen a környéken mindenfajta igényt ki lehet elégíteni: hegymászás, túrázás, kultúra. Úgy gondoltuk, hogy ez annyira lenyűgöző környék a természeti változatosságaival, a régi kisvárosaival, a hegyvidékével, hogy ezt meg kell mutatnunk a honfitársainknak.
– Sokat kirándultatok. Már a kezdetekkor felmerült az ötlet, hogy ebből egy könyvet fogtok írni, vagy ez folyamatosan alakult ki bennetek ez a kép?
Bagó Tünde: – Nem teljesen tudatosan kezdődött. Ha visszagondolok arra az időszakra, amikor az első heteket, hónapokat töltöttük ezen a vidéken, akkor eleve a rácsodálkozás élményével indult, hogy hoppá, itt van egy Rajna-vízesés. Mainau szigetét sokan ismerik vagy Lindau városát a tó mellett, ezeket szinte mi tudatosan eleinte ki is hagytuk. Inkább elkezdtünk olyanokat felfedezni, amelyek számunkra még ismeretlenek voltak. Ez csupán abból jött, hogy nagyon szeretünk utazni. Ezenkívül nekem van egy blogom, ami már akkor is működött, ez az Élet sója blog, ahol nagyon szeretek az utazási élményeinkről beszámolni. Nyilván ezek a beszámolók is hajtottak engem. Elmentünk, megnéztük, leírtam, és utána rájöttünk, hogy megyünk, keressük a látnivalókat, keressük a történelmi kulturális élményeket a környéken, és egyre több van belőle. Ez már megtöltene egy könyvet is. 1-2 évig így utazgattunk a tó körül, persze ugye hétvégenként elsősorban, a szabadidőnkben. Utána valamikor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy itt ez a rengeteg fotó, amit Krisztián elkészített, nekem ez a rengeteg élmény, aminek egy részéről írogattam, más részéről nem. Valahogy egységesíteni kellene, és bele kellene tenni egy könyvbe. Annál is inkább, mert közben nagyon sokan ellátogattak a barátaink, a családtagjaink részéről hozzánk, és ők mindannyiszor megerősítettek abban, hogy ez egy fantasztikus környék, és hogy mennyire jól érzik magukat itt, és mindig tudtunk nekik újat mutatni, szépet mutatni.
– Ez a könyv attól is színes, mert több mint 300 fotó is szerepel benne. Krisztián, hogyan jött az életedbe a fotózás, és mi ihlette ezeket a képeket?
Szalai Krisztián: – Nagyon régi szerelem nekem a fotózás. Én leletező hisztopatológusként mikroszkóppal dolgozom a munkám során. Minden olyan dolog, amiben objektív van, az érdekel. Van egy távcsövem, de érdekel a fényképezés és a mikroszkópok is. Így jött az ötlet már évtizedekkel ezelőtt, hogy fotózzak. A kiránduláshoz rendkívül jól passzol, hiszen meg is kell örökíteni azokat a szép látványokat. Inkább dokumentalista jellegű fotókat készítettem, de azért egy kicsit egyénibbé is szerettem volna tenni, hiszen manapság az internet segítségével bármennyi képet be lehet szerezni. Olyan fotókat próbáltam készíteni, amelyek kicsit eltérnek a hagyományos tájképfotózástól, vagy az interneten terjedő fotózástól. Egy kicsit művészibb, de inkább dokumentalista. Komoly válogatással mintegy 3000 fotóból szűrtünk ki körülbelül 300 képet, ami belekerült a könyvbe.
– Közös kirándulásból közös alkotás született.
Bagó Tünde: – Szerintem összekovácsolja a párokat a közös tevékenység. Nem voltak l konfliktusaink ebből soha Krisztiánnal, hogy hova menjünk, mit csináljunk, mert mind a kettőnknek az volt a célja, hogy fölfedezzük az egész vidéket. Szépirodalommal is foglalkozom, novellát írok, vagy foglalkozom most egy regénnyel is, abban ő nem tud úgy segíteni, de ez közös volt. Tehát itt nemcsak azzal segített, hogy vissza tudtam nézni azt a sok-sok fotót, amit elkészített, hanem abban is, hogy emlékezett dolgokra. Tehát kicsit ki tudtuk egymást egészíteni. Én mondtam neki, hogy körülbelül mit szeretnék a fotókon látni, ő pedig hogyha esetleg nekem valami elkerülte a figyelmemet, akkor szólt. Én nagyon sokáig kerülgettem Friedrichshafen városát, amely egy ipari város. Nagyon klassz múzeumai vannak, de elsősorban technikával kapcsolatosak, a repüléssel. Úgy gondoltam, hogy ezt biztos nehezen fogadom be, de aztán Krisztián rávett, hogy nézzük meg, nem hagyhatjuk ki az útikönyvből, hiszen egy óriási attrakció a Zeppelin Múzeum, vagy a Dornier repülőmúzeum. Igazából megérthető mindenki számára, aki nem szereti a fizikát, sőt én azt gondolom, hogy óriási élmény is, nagy segítség volt, hogy Krisztián ott volt, és bizonyos dolgokat elmagyarázott. Tehát azt gondolom, hogy útikönyvet így, párosban írni nagyon jó. Kiegészítjük egymást.
Szalai Krisztián: – Ezt én is így gondolom, sőt, mint fotósnak komoly segítség volt időnként, hogy Tündi megmondta, ne csak saját magamnak fotózzak, hanem az olvasó számára olyan képet készítsek, amelyből profitálni tud. Nagyon jól kiegészítettük egymást, a két eltérő gondolkodásmód végül is egy egységgé fuzionált ebben a műben.
– Gondolom számos közös élménnyel gazdagodtatok a könyv készítése és a kirándulások során. Ha ki kellene emelni valamit, mi lenne az?
Bagó Tünde: – Hogyha élményeket kell kiemelni, akkor mindenképpen azok voltak a legnagyobb élmények, amelyeket magunk fedeztünk föl. Amikor 3 évvel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy ezt bele fogjuk tenni egy könyvbe, én ragaszkodtam akkor is ahhoz, hogy úgy csináljuk mindent, mint addig. Nem nagyon néztem utána adott városnak vagy partszakasznak, partrésznek, hanem csak úgy magunktól elmentünk gyalog, kerékpárral vagy autóval. Hagyatkoztam arra, hogy amerre visz a lábam, vagy a bicikli, ha szétnézünk, meglátunk valamit, akkor azt fedezzük föl. Ilyen volt például, hogy bicajjal mentünk a svájci, azaz déli partján a Bodeni-tónak. Annyit azért tudtam, hogy a közelben várak, kastélyok vannak, de az egyik várhoz nagyon meredek út vezetett föl, és akkor úgy döntöttem, hogy annyira nem szeretnék felkerékpározni oda, nem is bírnék valószínűleg. Viszont úgy tűnt, hogy ki van írva egy kisebb kastély egy alacsonyabban fekvő részen, és így fedeztük fel a Napóleon Múzeumot. A felfedezés élménye nagyon jó érzés volt. Természetesen utána mindig úgy zajlott a dolog, hogy hazamentem, és amiket én láttam, azoknak elkezdtem utánanézni. Akkor jött, hogy ó hát még ott ezt sem láttuk, azt sem, és többször vissza kellett menni a helyekre.
Szalai Krisztián: – Nekem is az együtt felfedezés volt a legvarázslatosabb az alkotás során. Igazából olyan nehézség, ami probléma okozhatott volna, nem volt. Az egész régió nagyon turista centrikus, nagyon barátságosan állnak a turistákhoz. Jól kiépített kerékpárutak vannak, minden megközelíthető. Nem hinném, hogy olyan nehézség lenne, ami bárhogyan is akadályozná a turistákat.
– Már túl vagytok több könyvbemutatón is. Arra lennék kíváncsi, hogy eddig milyen fogadtatásba részesültetek? Mit szóltak a könyvhöz?
Bagó Tünde: – Nagyon-nagyon pozitív volt, a vártnál jóval pozitívabb. Féltem is, mint szerző, hogy a mai világban útikönyvet írni lehet, hogy nagy bátorság, hiszen az interneten minden fönt van. De ez szerintem egyáltalán nincs így, és ami a legfontosabb, hogy megkedveltetni, megszerettetni egy vidéket, fölkelteni az érdeklődést iránta, az a száraz tényekkel nem megy. Pont ez volt a számomra a könyvbemutató kapcsán az egyik nagy élmény, hogy többen már úgy jöttek oda, hogy kezükbe volt a könyv. Tehát készültek rá, megvették, és elmondták nekem, hogy szinte mintha fogtam volna a kezüket, úgy viszem őket, és nem tudják letenni. Mintha körbe akarnám velük együtt sétálni a tavat. Több közösség, kollegák is jöttek a könyvbemutatókra, és mondták, hogy ők teljesen lelkesek, oda egy munkahelyi kirándulást kellene szervezni. Szoktak nyaralni közösen, és lehet, hogy nekik ez egy következő célpont lesz, mert ahogy beszéltünk róla, ahogy bemutattuk a fotók alapján, az fölkeltette az érdeklődésüket. Kérték is, hogy majd segítsünk. Természetesen szívesen ajánlottuk föl mi is a segítségünket. Ez egy óriási élmény volt.
Szalai Krisztián: – Úgy gondolom, hogy elértük azt, hogy sikerült szakítani a hagyományos útikönyv stílussal. Ahogy Tündi is említette a beszélgetés elején, nem lexikont szerettünk volna írni, hanem egy olyan élménygyűjteményt, hogy az olvasóban felmerüljön az a vágy: ezt én is át szeretném élni.
– Végezetül arra lennék kíváncsi, hogy várható-e a közeljövőben ehhez hasonló könyv, akár közös munka, akár valami újdonság?
Bagó Tünde: – Nagyon remélem, hogy most már a szépirodalomra is tudok koncentrálni, mert az elmúlt egy évben, a finisben sok munka volt a könyvvel, és a Publio Kiadóval is együtt kellett működnünk. Nem tudtam koncentrálni a szépirodalomra, de szeretném befejezni majd a regényt mindenképpen. Illetve nem tudjuk, hogy mit hoz az élet, mert most ezt a vidéket nagyon jól megismertük, de a vidék szomszédságában ott a Fekete-erdő, alig egy fél óra alatt elérjük a déli részét. Nagyon gondolkodunk rajta, mert sok csodát rejt, sok-sok pici titkos információt tudtunk meg már róla. Olyat, amit esetleg az odalátogatók nem tudnak elsőre. Ezeket talán jó lenne egy könyvbe foglalni. Meglátjuk. Illetve vannak más kedvenc vidékeink is. Bár megjegyzem, azért tud ennyire részletes lenni a könyv, mert mi most ott lakunk, ott élünk. Többször tudtunk visszamenni helyekre, és több időszakban láthattuk ugyanazokat a látnivalókat.
Szalai Krisztián: Igen, én szorgosan fogok fényképezni. Remélem, hogy nem hiába.
